Hullámok a létezés felszínén

Interjú Eckhart Tolléval

Forrás: http://pont.filosz.hu

- Milyen mostanában az élete? Azt hallottam, hogy egy kissé visszavonult, és sok időt tölt el magányban. Igaz ez?
- Ez inkább az előző időszakra volt jellemző, amíg meg nem jelent A MOST hatalma című könyvem. Hosszú évekig vonultam akkor el. De mikor megjelent a könyv, drámaian megváltozott az életem. Most teljes erővel tanítok és utazok. Akik azelőtt ismertek, gyakran mondják: „Ez döbbenetes! Te egy remete voltál, most pedig a világban forgolódsz!” De belül úgy érzem, semmi nem változott. Ugyanazt érzem pontosan, mint azelőtt. Még mindig nyugalom van bennem, csak átadtam magam annak a ténynek, hogy a külvilággal való kapcsolatom teljesen megváltozott. Vagyis most, ebben az időszakban nem vagyok remete, hanem épp az ellenkezője. Olyan ez talán, mint a körforgás. Lehet, hogy ez a szakasz is véget ér egyszer, és akkor újra remete leszek. De most ez van, elfogadtam, hogy állandó interaktivitásban élek. Néha, persze szakítok időt az egyedüllétre. Erre szükség is van a tanítások között.

- Miért van szüksége az egyedüllétre, és mi történik ilyenkor magával?
- Amikor emberekkel vagyok együtt, olyankor spirituális tanító vagyok. De ez csak egy funkció és nem ez adja az identitásomat. Amikor egyedül vagyok, a legmélyebb örömöm abból fakad, ha senki lehetek, ha feladhatom tanárságomat; az úgyis csak átmeneti állapot. Mondhatnám, abban a pillanatban, hogy egy csoport elhagy, már nem is vagyok spirituális tanító, megszűnik a kifelé forduló identitás, és még mélyebb csendbe süllyedek. A kedvenc helyem a csend. Az sem igaz, hogy a csend megszűnik, mihelyt beszélni kezdek vagy tanítok, hiszen maguk a szavak is a csend szülöttei. De amikor az emberek elmennek tőlem, olyankor csak és kizárólag a csend marad hátra. És ezt igazán nagyon szeretem.
- Talán jobban is bárminél?
- Nem jobban. Most egyensúly van az életemben, ami talán nem volt meg régebben. Amikor évekkel ezelőtt a belső átalakulásom megtörtént, bizonyos tekintetben az egyensúly felborult. Annyira telített és boldogságteljes állapot volt egyszerűen csak lenni, hogy minden érdeklődésem elvesztettem az interaktivitás és a cselekvés, a tenni iránt. Egy pár évre elvesztem a Létezésben. Szinte minden cselekvésről lemondtam – elég volt, hogy életben tartom magam, és ez is mennyei volt. Akkoriban teljesen érdektelenné vált számomra a jövő. Aztán fokozatosan kiegyensúlyozódtam, egész életem újra épült. Amíg nem kezdtem el írni a könyvet, az egyensúly még nem volt teljes, de most úgy érzem, megtörtént a kiegyenlítődés az egyedüllét és az interaktivitás, a létezés és a cselekvés között. Korábban mindig a Létezés javára dőlt a mérleg. Boldog, elmélyülő, szép az életem, de külső szemlélőként sok ember azt gondolja, hogy most vesztettem el az egyensúlyom, vagy hogy megőrültem. Néhányan úgy vélik, hogy bolondság volt mindent elveszni hagyni, amit addig „elértem”. Nem értették meg, hogy soha nem is volt szükségem semmire.
Nos, most tehát egyensúly van az emberekkel való találkozásaim és az egyedüllét között. És ez jó így. Igyekszem, hogy ez az egyensúly ne vesszen el. Most a cselekvés oldala látszik növekedni. Az emberek azt kívánják, hogy itt beszéljek, aztán ott beszéljek – állandó igény van az előadásaimra. Tudom, hogy most figyelnem kell az egyensúlyra, nehogy most a cselekvésbe vesszek el. Bár nem hinném, hogy ez megeshet, mégis éberséget kíván.
- Mit jelent az, hogy „elveszni a cselekvésben”?
- Elméletileg azt hogy, folyamatosan utazom, tanítok és emberekkel vagyok kapcsolatban. Előfordulhat, hogy ilyenkor a csend nem lesz ott velem. Persze nem tudom, az is lehet, hogy állandóan ott lesz, vagy hogy teljesen kimerülök. De érzem, hogy időszakosan vissza kell térnem a tiszta csendhez. Aztán tanításkor csak engedni kell, hogy ez kiáradjon. Mert a tanítás és a csend közeli kapcsolatban vannak egymással. A tanítás a csendből fakad. De amikor egyedül vagyok, csak a csend van, és nekem az a legkedvesebb.
- Amikor egyedül van, sokat törődik azzal, hogy fizikailag is csendet teremtsen maga körül?
- Igen, néha két órán át ülök egy szobában, szinte gondolkodás nélkül. Csak kitöltöm a csendet. Néha, amikor sétálok, szintén csak a csendet töltöm ki anélkül, hogy érzékszervi észleleteimmel értelmileg foglalkoznék. Ez egyszerűen az éberség egy fajtája, vagy csoda, vagy nyitottság – és mondhatom, gyönyörűséges!
- A MOST hatalma című könyvében azt állítja, hogy „A világ végső célja nem e világ határain belül van, hanem túl azon, a transzcendenciában”. Meg tudná ezt magyarázni?
- „Túl lenni a világon” nem jelenti azt, hogy a világtól elvágva, vagy a cselekvéseket megszakítva, az emberi interakciókat megállítva él az ember. A világ meghaladása a mindenfajta önkeresés nélküli hatásban és kölcsönhatásban rejlik. Más szavakkal, az önzetlen cselekedetekben. Végsősoron azt, hogy a kiteljesedéshez, az önmegéléshez, a létezéshez nincs szükség a jövőre. Felesleges fejlettebb éntudat után kutatni folyton, hisz ha a keresés, a hajhászás megszűnik, úgy már a világban élhetsz, de nem a világból. Nem kell tovább kutakodnod valami után, amivel azonosítod magad.

Séta Isztrián

További képek a Picasaweben.

Fotók: Pásztor Zoltán

Hogyan kell tanítani?

Egy fa alatt ül a Mester és a tanítványa.
A Mester tizenhét éves.
A tanítványa hetvenéves.
A Mester tanítása abból áll, hogy hallgat.
A tanítvány hallgatja a Mester hallgatását, és minden kétsége eloszlik.

(Popper Péter: Belső utakon - Az önmagába térő ösvény - részlet)

"Szóval Dhirendránál nagyokat hallgattunk.
Körülbelül két óra alatt ez történt:

Csend.

Dhirendra: Honnét jött?
Én: Magyarországból.
Dhirendra: Hideg, vagy meleg ország? Látva, hogy értelmetlenül nézek. Milyen ott a tél?
Én: Van hó is meg jég is.
Dhirendra: Akkor hideg ország.

Csend

Dhirendra: Mi a helyzet a vallással az ön hazájában?
Én: Hát... vannak katolikusok... reformátusok... zsidók...
Dhirendra: Akkor ön nem tudja mi a vallás.

Csend

Dhirendra: Vallás az, hogy mit csinál az ember, amikor egyedül van.
Én: Ja? Hát kinyitja a televíziót, a rádiót, feltesz egy lemezt vagy egy jó kazettát a magnóra.

Csend

Dhirendra: Mit gondol ön az istenség megtestesüléseiről? De ne azt mondja, amit erről olvasott, hanem azt, mit gondol.
Én: Némi töprengés után. Hát, ha létezik isten, és ha megtestesült, akkor azt gondolom, hogy bűntudatból testesült meg.
Dhirendra: Hogy érti ezt?
Én: A teremtés miatt érzett bűntudatából. Ha van egy téren és időn kívüli lény, végtelen és örök, és ez létrehoz teremtményeket, akiknek meg kell öregedniük, tönkre kell menniük, meg kell halniuk - ennél gonoszabb dolgot nehezen tudok elképzelni. Talán bűntudatból időnként ő is végigéli a teremtményeinek a sorsát.

Csend

Dhirendra: Rendben van. Tanítani fogjuk.

Tapsol.

Bejön három jógi, meghajolnak, és leülnek egy gyékényre. Nézem őket. Kettő nagyon tetszik. Soványak, égő szeműek, aszkéták. De a harmadik egy pufók malac. Hosszú haja, szakálla hájas testére omlik. Nekem egy jógaszerzetes ne legyen kövér!
Dhirendra: Hirtelen rámutat a kövérre. Ő lesz a guruja!

A szerzetesek meghajolnak és kimennek. Én is szedelőzködöm, mert látom, hogy vége az első találkozásnak.

Dhirendra: Tudja, hogy miért őt választottam?
Én: Nem.
Dhirendra: Mert láttam, hogy ellenszenves önnek. Tanuljon alázatot!"

(Popper Péter: Belső utakon - Az önmagába térő ösvény - részlet)

Úton

Fotók: Pásztor Zoltán

További képek az oldaltörés után.

A szabadság mítosza

(Részlet Csögyam Trungpa: A szabadság mítosza című könyvéből)

"Amíg olyan szellemi folyamatokat követünk, amelyek megváltást, csodákat és felszabadulást ígérnek, addig a szellemiség arany rabláncának foglyai vagyunk. Lehet, hogy az ilyen drágakövekkel kivert és cizellált lánc gyönyörűen csillog, de mégis a rabságában tart bennünket. Az emberek azt hiszik, hogy nyugodtan viselhetik díszként ezt a láncot, anélkül, hogy rabokká válnának, de ezzel csupán önmagukat csapják be. Ha szellemi gyakorlásunk az ego gazdagításán alapul, akkor az nem más, mint szellemi materializmus, ami merő önpusztítás, és nem vezet sehová.
Minden eddig hallott ígéret csak ámítás. Azt várjuk, hogy a tanítások majd megoldják helyettünk a problémáinkat. Elvárjuk, hogy természetfeletti képességekhez jussunk, amelyek segítségével képesek leszünk leküzdeni a depressziót, a durvaságot és a szexuális problémáinkat. De megdöbbenésünkre ráeszmélünk, hogy ez soha nem fog megtörténni. Nagyon kiábrándító érzés felismerni azt, hogy dolgoznunk kell saját magunkon és a szenvedésünkön. Sem egy megváltóra, sem a jógagyakorlatok varázserejére nem támaszkodhatunk. Nagyot csalódunk, amikor megértjük, hogy fel kell adni hiú ábrándjainkat, és többé nem építhetünk saját megalapozatlan elképzeléseinkre.
A kiábrándulás hasznos élmény, hiszen nem jelent mást, mint az önzés és az elérés vágyának feladását. Szeretnénk kívülről figyelni magunkat, amint éppen elérjük a megvilágosodást. Szeretnénk látni, ahogy tanítványaink serege ünnepel bennünket és virágeső hullik ránk. Csodák történnek, a föld megremeg, az istenek és az angyalok pedig dicsőségünket zengik. Ez azonban sohasem fog megtörténni. Az ego szempontjából a megvilágosodás a végső halált jelenti, az én halálát, az én-enyém halálát és a figyelő halálát. A megvilágosodás a végső, végérvényes kiábrándulás. A szellemi út követése fájdalmakkal teli. A spirituális gyakorlás önmagunk szüntelen leleplezése. Az egyik maszkot a másik után kell lehántani önmagunkról, és az egyik sérelmet követi a másik.

A csalódások sorozata arra ösztönzi az embert, hogy hagyjon fel a törekvéssel. Egyre lejjebb zuhanunk, míg végül földet érünk, és megértjük a talaj alapvető józanságát. A legalacsonyabbá válunk, a legapróbb porszemmé. Teljesen egyszerűek leszünk, mentesek minden elvárástól. Ha szilárd alapon állunk, nem engedünk teret az álmodozásnak és a könnyelmű ösztönöknek. Végre képesek vagyunk dolgozni saját gyakorlásunkon. Elkezdjük megtanulni, hogyan kell megfelelően elkészíteni egy csésze teát, és miképpen mehetünk egyenesen, anélkül, hogy megbotlanánk. Életünket egyszerűen és közvetlenül éljük. Képesek leszünk feldolgozni a tanításokat, amiket hallunk vagy olvasunk. Ezek a dolgok bizonyságként szolgálnak, és arra ösztönöznek bennünket, hogy cselekedjünk porszemként, elvárások és csalóka ábrándok nélkül.
Annyi ígéretet, és oly sok csábító elbeszélést hallottunk már mindenféle izgalmas, távoli vidékekről. Annyit álmodoztunk már, de egy porszem nézőpontjából ezek a dolgok teljesen érdektelenek. Porszemek vagyunk a világmindenség közepén. Ugyanakkor a helyzetünk nyitott, tágas, csodálatos és megmunkálható. Ez valójában egy hívogató és lelkesítő helyzet. Ha porszem vagy, akkor az egész világmindenség, az egész tér a tiéd, mert nem akadályozol semmit, nem szorítasz ki semmit és nem birtokolsz semmit. Végtelen nyitottságban élsz. Te vagy a világmindenség ura, mert egy porszem vagy. A világ nagyon egyszerű, ugyanakkor nagyon ünnepélyes és nyitott is egyben. Lelkesedésünk alapja a kiábrándulás, és a kiábrándulás kívül esik az ego vágyainak határán."



(...) "A rajtunk kívülálló dolgokhoz való viszony élménye nem más, mint egy pillanatnyi megkülönböztetés, egy elsuhanó gondolat. Ha elég gyorsan hozzuk létre ezeket a múló gondolatokat, megteremtjük a folytonosság és a szilárdság illúzióját. Olyan ez, mint egy film. A filmkockákat nagy sebességgel játsszák le, ezért úgy látjuk, mintha folyamatosan mozognának. Az ént és a mást szilárd, állandó valóságnak hisszük, a gondolatainkat pedig úgy irányítjuk, hogy alátámasszák ezt az elképzelést. Félünk attól, ami ennek az ellenkezőjét bizonyítja. Félünk a leleplezéstől, és eltakarjuk a szemünket a mulandóság tényének felismerése elől. Ez pedig bebörtönzi az embert. Csak a mulandóság megértése adhat esélyt arra, hogy meghaljunk, és teret biztosítsunk magunknak az újraszületéshez. Ezáltal képessé válhatunk értékelni az élet teremtő folyamatát.
Az éntelenség megértésének két szintje van. Az első lépésben észleljük, hogy az ego nem létezik szilárd valóságként, mulandó és állandóan változik. Megértjük, hogy csupán a mi elképzeléseink tették szilárddá. Levonjuk azt a következtetést, hogy az ego nem létezik. Ezzel viszont létrehoztuk az énnélküliség elméletét. Jelen van a figyelő, aki az éntelenséget felismeri. Azonosítjuk magunkat ezzel a figyelővel, és fenntartjuk létét. A második szinten keresztüllátunk ezen a felfogáson, és megválunk a figyelőtől is. A valódi éntelenség az éntelenség elméletének hiányát jelenti. Az első szinten úgy érezzük, hogy létezik valaki, aki az éntelenséget tapasztalja. A következő szinten már nincs érzékelő sem. Kezdetben látjuk, hogy nem létezik szilárd én, mivel minden viszonylagos. Később azt is megértjük, hogy a viszonylagosság felismeréséhez szükség van egy érzékelőre, aki tapasztalatai által igazolja ezt az elméletet, ez viszont egy újabb viszonylagos fogalmat hoz létre, a figyelőt és a megfigyelés tárgyát.
Gyenge érv lenne az, hogy azért nincs én, mert a dolgok szüntelenül változnak. Ebben az esetben ugyanis a változást tekintjük szilárd létezőnek. Az éntelenség nem csupán egy elmélet, ami szerint az állandótlanság révén nincs mibe kapaszkodni. A valódi éntelenség az állandótlanság nemlétét is magában foglalja. A mulandóság elméletéhez se ragaszkodjunk. A mulandóság valójában nem működik. A mi tapasztalatunk a mulandóságról pusztán a bizonytalanságérzetünk terméke, egy elmélet. És ugyanilyenek a jelenségeken túli, vagy azok határain belüli egységet valló "minden egy" teóriák.
Az éntelenség elméletét gyakran használták arra, hogy a születés, a szenvedés és a halál valóságát elhomályosítsák. A probléma az, hogy ha felismerjük az éntelenség, a szenvedés, a születés és a halál tényét, könnyedén beleeshetünk abba a tévhitbe, hogy a szenvedés nem létezik, mivel nincs szenvedést tapasztaló én. A születés és a halál sem létezik, hiszen nincs, aki ezeknek a tanúja lenne. Ez nem más, mint szánalmas menekülés. Az üresség (súnjatá) filozófiáját gyakran eltorzítják a következő elmélettel: "Nincs én, aki szenvedjen. Kit érdekel a problémád? Ha szenvedsz, az csak a te illúziód!" Ez alaptalan agyszülemény, merő spekuláció. Lehet erről olvasni és gondolkodni, de vajon akkor is képesek vagyunk megőrizni ezt a közömbösséget, amikor mi magunk szenvedünk? Hát persze, hogy nem! A fájdalom sokkalta erősebb kicsinyes eszmefuttatásainknál. Ha valóban megértjük az éntelenséget, azzal elvágunk minden elméletet. Az éntelenség érzékelésének hiánya lehetővé teszi, hogy teljességében tapasztaljuk a szenvedést, a születést és a halált, mivel megszűnik az üres filozófiai okoskodás.
Meg kell válnunk minden viszonyítási pont
tól és azzal kapcsolatos elképzeléstől, hogy milyenek a dolgok, és milyeneknek kellene lenniük. Akkor lehetőség nyílik arra, hogy közvetlenül megtapasztaljuk a jelenségek különleges és élénk valóságát. Hatalmas tér áll a rendelkezésünkre ahhoz, hogy a dolgokat megtapasztaljuk, azután elengedjük. A mozgás a végtelen térben zajlik. Történjen bármi, öröm vagy szenvedés, születés vagy halál, nem avatkozunk bele. Teljes ízében tapasztalunk minden jelenséget. Legyenek azok édesek vagy keserűek, tökéletes tapasztalatot szerzünk róluk. Mellőzzük a filozófiai burkot és azokat az érzelmi magatartásformákat, amelyek a dolgokat kellemesnek vagy szépnek tüntetik fel.
Sohasem esünk csapdába, hiszen az élet lehetőséget jelent arra, hogy kreatívan cselekedjünk, a kihívások pedig esélyt adnak a rögtönzésre. Furcsán hangzik, de ha látásunk kitisztul és felismerjük saját énnélküliségünket, akkor felfedezhetjük, hogy a szenvedésben öröm, a mulandóságban folytonosság, az énnélküliségben pedig szilárd létezés rejlik. Ez a transzcendentális öröm, folytonosság és létezés azonban nem a fantázián, az elméleteken vagy a félelmen alapszik."

Forrás és még több részlet ITT.
(Kép: Chagall)

Rovigno

További képek a Picasaweben.

Fotó: Pásztor Zoltán