Az újkapitalizmus pénzt termel, nem terméket

Manapság másról sem lehet hallani a médiában, mint pénzügyi válságról, fenyegető gazdasági összeomlásról, lehetséges államcsődök sorozatáról. Hogyan jutottunk idáig? Elképzelhető-e az, hogy azt a krízist, amibe a világ került, senki nem látta előre? Valójában nagyon sok szakember már 10-15 évvel ezelőtt pontosan leírta a várható következményeket, csak az akkori "felemelkedő" időszakban a vészt jósló hangokra nem sokan figyeltek. A Határvidék egyik hűséges olvasója ajánlotta tegnap a figyelmembe - többek között - azt az Ezredvégi beszélgetések összeállításban megjelent, 1997-ben készült interjút, amelyben Almási Miklós filozófus, egyetemi tanár többek között arról beszél, hogyan jött létre a világban az az elképesztő méretű spekulatív tőke, amely egész országokat képes rövid idő alatt tönkretenni.

Néhány részlet a beszélgetésből, a teljes interjú a fenti linken elolvasható:

"A globalizáció egy paradoxonra épül, amely lehetővé teszi, hogy ezen a nagy capitaly-n keresni (mondhatnám kaszálni) lehessen: ez a paradoxon abból ered, hogy bár globális lett a gazdaság, a feltételek mégsem teljesen azonosak a világ minden pontján. Mindig maradnak különbségek, és ezek mozgatják az üzletet. Igaz, hogy a szingapúri vagy tokiói tőzsde elektronikusan össze van kötve a londonival vagy a New York-ival, tehát azonos pillanatban, real time tudják, hogy mi történik, de mégis a különbségek a fontosak az üzlet számára. Az egyes központok valuta-, értékpapír-, kötvény-árfolyamai között olykor csak egy-két cent a különbség, de azt az egy-két százalékos vagy egy-két tized százalékos különbséget hatalmas haszonnal lehet megjátszani. Tehát Tokióban olcsóbban veszek, és New Yorkban drágábban adok el, a kettő közötti különbség az enyém."

Fotó: szerző ismeretlen

"Az egyes valuták árfolyama közti különbség nem tart soká, legfeljebb egy-két óráig, amíg a különböző tőzsdéken le nem esik a húszfilléres, és el nem kezd áramlani a pénz - aztán ez a piac kiegyenlítődik. (És nyílik másutt egy másik...) Ez a különbség-játék egy-két dolláros szinten elhanyagolható nyereséget hoz, de milliárdos nagyságrendben már óriási pénzt termelhet. Ezért ebben az újkapitalizmusban ma már 1200-2000 milliárd dollárra teszik azt a pénzmennyiséget, ami naponta repül a Föld körül. Ez iszonyatos mennyiségű pénz.

Ilyen tömegű pénz megjelenése a piacon egy nagyon komplex és veszélyes folyamat következménye. A régi kapitalizmusban vagy a hagyományos árutermelésben a pénz arra kellett, hogy beruházzanak, hogy termelővállalatokat építsenek belőle, és az áruval a piacon konkuráljanak. Az újkapitalizmus sajátsága, hogy ez az út kevésbé jövedelmező, ezért ezt meghagyják a fejlődő országoknak vagy a kistigriseknek, a fejlettek pénzt termelnek.

Ez viszont azzal a következménnyel jár, hogy a pénz a termelési folyamatokból a pénzpiacra megy át, mert ott jóval kedvezőbb a megtérülés aránya. A reál termelési szférában körülbelül 5 és 10 százalék között lehet keresni, a pénzpiacon 10-től 35 százalékig terjedhet a megtérülés. 35 a felső határ, amit kevesen érnek el, de ennek a számnak iszonyatos vonzereje van.

 A két legnagyobb ilyen "pénzmágnes" egyfelől az ún. befektetési alapok gyors elszaporodása, valamint a nyugdíjpénztárak felhalmozott tőkéje. Ezek az intézmények iszonyatos mennyiségű pénzzel rendelkeznek. Ha ez a pénztömeg valahova beszáll, akkor ott kő kövön nem marad...

 A másik hasonló tőkeerejű pénz-szupermarketet a nyugdíjpénztárak alkotják, melyek azért jöttek létre, mert egyre kevesebb az állami ellátmány, ezért egyre többen kénytelenek takarékoskodni öregkorukra. A nyugdíjpénztárak úgy működnek, hogy az egyik oldalon beszívják a nyugdíjra készülők pénzét, a másik oldalon mint befektetőközpontok működnek, mert nem elégszenek meg a sima banki kamattal, hanem magasabb megtérülést céloznak meg. Ezért az utóbbi időben iszonyatos verseny indult meg a befektetési lehetőségekért. A mai pénzvilágban nem az a gond, hogy honnan ered a pénz, hanem hogy mit csináljanak a pénzzel? Olyan irtózatos mennyiségű pénz halmozódott fel, hogy késhegyig menő harc folyik a befektetési lehetőségekért: ha egy ilyen központ nem fektet be, akkor pénze 3-6 százalékon fog kamatozni, az meg nem kell senkinek, mert másutt talál jobbat.

Ezért a mai világban a pénzpiacot az ún. intézményes befektetők irányítják. Ez a szféra ugyanúgy "játszik" a tőzsdén, mint a spekuláns, csak mindezt óriási nagyságrenddel tudja kavarni. Az új helyzet bökkenője, hogy a legnagyobb befektető társaságok saját csapdájukba estek. Ahova pl. a Fidelity Trust a maga tőkéjével megy, oda akar rohanni a többi, kisebb-nagyobb cég is. És ezzel rontja annak üzletét. Olyan ez, mint a lóverseny: ha csak te tudod, hogy ki fog befutni, akkor nyersz 500 ezer forintot, de hogy ha még tíz ember kapja meg ezt a tippet és nagy pénzzel megteszi, akkor alig keresel valamit.

Elsősorban az a veszélyes, hogy a termelési szférába egyre kevesebb pénz jut, a pénzpiac onnan szipkázza el a tőkét. Ennek következtében a termelés megújítására, fejlesztésére kevesebb pénz jut.

Azért itt is megoszlik a rizikó: akik okosak, azok nem mennek bele a veszélyesebb pénzpiaci műveletekbe, és inkább fejlesztenek. A termelés fejlesztése azonban hosszú távú művelet, ami azzal a kockázattal jár, hogy a féléves részvénytársasági közgyűlés egyszerűen leváltja az ilyen menedzsert, mert nem produkálta azt a 8-12 százalékos hozamot, amit egyébként - ti. a pénzpiacon - meg lehetett volna keresni. Tehát a mai multik menedzserei is inkább lemondanak a fejlesztések java részéről, vagy csak komoly küzdelmek árán tudják megvalósítani a 21. sz. felé néző terveiket...

A másik veszélyt a pénzpiacok káprázatos sebessége jelenti. Mi úgy képzeljük, hogy ezek ellenőrizhetők, tehát egy-egy tőzsdefelügyelet vagy nemzeti bank valahogy áttekintéssel rendelkezik arról, hogy mi történik mondjuk Amerikában vagy a világban a dollárral, vagy az eurodollárral Európában, vagy a jennel Japánban. Ez a feltételezés azonban ma már illúzió. Ezek a folyamatok olyan gyorsan zajlanak, nincs az az ember és nincs az a komputer, aki meg tudná mondani adott pillanatban, hogy melyik az a veszélyesen elfutó pozíció, ami két hét múlva robbanáshoz vezet.

Ez a tantusz akkor esett le az egyes országokban és nemzetközi társaságokban, amikor az úgynevezett derivatívokat bevezették, vagyis azokat az értékpapírokat, amelyek már nem részvények vagy kötvények, hanem ezek különböző specializált variánsai, melyek olyan bonyolultak, hogy maguk a menedzserek sem értik, hanem matematikusokat alkalmaznak, akik aztán beadják nekik, hogy ezzel sokat lehet keresni. (Tényleg sokat lehet keresni, és akkor rájuk hagyják a dolgot. Néha kiderül, hogy nem fut be a dolog, de akkor senki nem tud semmit, kirúgják a matematikusokat, a menedzser meg húzza a vállát, hogy ő ebből egy szót sem értett.)

Ugyanakkor van egy transzcendens elem is ebben a rendszerben, ami nélkül a rendszer nem működik. A spekulatív tőkére gondolok. Többen leírták már, hogy szemben azzal az intellektuális averzióval, ami a spekuláns kifejezést körülveszi, a spekuláns a rendszer kiegyenlítőjeként működik. Ha tehát nem lenne spekuláns, már rég összeomlott volna a rendszer. A spekuláns az, aki a különböző feszültségekre játszik azzal a szándékkal, hogy nyerjen, de eközben a feszültségkiegyenlítő szerepét játssza. Igaz, hogy ő nagyot kaszál, de megmenti a rendszert a robbanástól. A dolog furcsasága, hogy egyfelől e szakma mellé mindenféle morális kérdőjelet lehet kirakni, másfelől a rendszer nélküle nem működik - ez a vészszelep, amin a felesleges gőz el tud távozni. (Más kérdés, hogy a szelepkezelő, ha ügyes, degeszre keresi magát...)

A történet ott kezdődik, hogy 1972-ben Nixon elnök elhatározza, hogy az aranyalapról áttér az úgynevezett lebegtetett árfolyamokra. Addig világos volt, hogyha valakinek volt százezer dollárja, bemehetett a nemzeti bankba, és átválthatta aranyra. Az arany mintegy fedezetül szolgált az egyes nemzeti valutáknak és a világot vezető valutának, a dollárnak. A dollár-arany paritás megszüntetése azt jelentette, hogy ettől kezdve a devizaárfolyamok nincsenek semmihez sem lehorgonyozva, innen a kifejezés, hogy "lebegnek", vagyis hogy csak az összehasonlítás értékel, hogy pl. a dollár mennyi fontot, jent, márkát ér stb., és ezek az összehasonlító adatok naponta változnak. Amint ez az újfajta rendszer megszületett, abban a pillanatban megjelentek azok a pénzügyi eszközök, melyek az így adódó különbségeket akarják kihasználni. Tehát a nemzeti valuták kamatkülönbségeire épül egy sajátos pénzügyi rendszer.

A rendszer lényege: ahogy megyünk följebb, úgy absztrahálódnak a műveletek, azaz az értékpapírok tartalma egyre jobban elszakad a reálfolyamatoktól. Ez a pénz forradalmának az új találmánya - a money már csak önmagával játszik. Mégpedig szerencsejátékot: mert itt tényleg fogadni kell. Márpedig fél évet se isten, se csodarabbi nem lát előre, én viszont fél évre előre kötök fogadást (előzetes szerződést) arra, hogy mi fog történni a tőzsdén...

Egyetértek ezzel a gondolattal, hogy a posztmodern fejlődés vesz egy nagy kanyart, és a 19. század alagútjába fut. Valóban sok minden mutat ebbe az irányba: miközben egy hihetetlen modernizációs folyamatnak lehetünk tanúi, e folyamat hajtóereje társadalmi és politikai tekintetben is a 19. századot idézi. Ilyen múlt századi jelenség a szakszervezetek leépítése, a rendkívül magas munkanélküliség-szinttel való együttélés. (Ma már szinte mindenki normálisnak tekinti, hogy 10 százalék feletti munkanélküliség van Európában, ami a 60-as években még elképzelhetetlen lett volna: legalábbis az értelmiség tiltakozott volna. Ma mindenki annak örül, hogy ez a kvóta nem 14 vagy 18 százalékos, mint Spanyolországban.

A különböző vizsgálatok azt mutatják, hogy az újkapitalizmus véget vet annak a hatvanas évekbeli reménynek, hogy egy nagy középosztályosodási folyamat zajlik: a szegények és a gazdagok részarány csökken a középosztály javára. Ezzel ellentétben tény, hogy a gazdaghányad vagyoni, társadalmi befolyása, pénzben és gazdaságban kifejezhető hatalma növekszik, a középosztály összeszűkül, a szegényréteg viszont növekszik. Ennek a nagy váltásnak, ami az elmúlt 20 évben bekövetkezett, a high-tech-korszaknak, a pénz forradalmának és a globalizálásnak köszönhetően sok a vesztese, és kevés a nyertese. Itt az nyer, aki a tudásintenzív iparokban dolgozik, a hagyományos foglalkoztatási zónákban dolgozók pedig vesztesek maradnak. 

Ami a politikát illeti, paradox helyzetbe kerültünk. Olyan plurális világ alakult ki, amelyben a politikai struktúrák egyre inkább monolittá válnak. Amerika vezetésével egy uniformizált világrendszer van kialakulóban. Olyan politikai szituációban élünk, ahol a pluralizmus jegyében nem mondhatom azt, hogy ez nekem nem tetszik, mivel van egy másik, és azt akarom választani. Nem mondhatom, mert nincs ilyen alternatíva. Egy monolit rendszer van, a dollárra van felfűzve a legtöbb valuta, és az ilyen spárgákon keresztül a gazdasági világrendszer is konvergálódik: csak egy alma közül lehet választani..." 

Ajánlott kapcsolódó olvasmány: Buddhista közgazdaságtan - a szenvedés csökkentése is cél

A tűz végül feléli összes tüzelőanyagát

"Az első megvilágosodási élmény, amely ‘folyamba lépés’-ként (szótápatti) ismert, az első a Felébredés négy egymásra következő fokozata között. Ezek mindegyike számos béklyó (szamjódzsana) levetésével vagy gyengítésével jár. A béklyók a nem-tudás, a tudatlanság megnyilvánulásai, amelyek a születés és halál körforgásához kötözik az embert. A folyamba lépés egyedülálló, radikális fordulatot jelent a gyakorló jelenlegi életében, és a szamszárában bejárt hosszú útján is. Ezen a ponton minden habozó kételkedés eltűnik a Buddha tanításának igazságával kapcsolatban; ezen a ponton eloszlanak a szertartások és rítusok megtisztító hatásáról alkotott hiedelmek, és ezen a ponton eltűnik a régóta dédelgetett elképzelés a maradandó személyes ‘én’-ről. A folyamba-lépettről azt mondják, hogy már legfeljebb csak hét újabb újraszületése lesz (mindegyik kedvező), mielőtt végül eléri a teljes Felébredést."

"Sarvam dukham, sarvam anityam"

"De a teljes Felébredésig még mindig hosszú az út. Ahogy a gyakorló megújult igyekezettel folytatja útját, még két fontosabb határon halad át: az egyik az egyszer-visszatérő (szakadágati) állapot, ami az érzéki vágyak és rosszindulat béklyóinak gyengülésével jár, a másik pedig a vissza-nem-térő ((an)ágati) állapot, amikor ettől a két béklyótól végleg megszabadul. A Felébredés utolsó fokozata (arahatta) akkor következik be, amikor a vágyakozás és önteltség legutolsó, legfinomabb szintjei is visszavonhatatlanul kialszanak. Ezen a ponton a gyakorló – most már arahant vagy ‘érdemes’ – megérkezik a Buddha tanításainak végpontjára. Véget vetve a tudatlanságnak, a szenvedésnek, az elégedetlenségnek és az újraszületéseknek, az arahant végre hallathatja a diadalkiáltást, amelyet a Buddha mondott ki először, Felébredése után: „A születés elenyészett, a jámborság útja beteljesedett, a feladat elvégeztetett. Evilági létemnek nincs folytatása.”

Az arahant élete hátralévő részét befelé éli, élvezve a Nibbána gyönyörűségét, végre biztonságban a további újraszületések lehetőségétől. Amikor az arahant világkorszak-hosszúságú múltbéli karmája végére ér, az arahant meghal, és belép a parinibbánába, elérve a teljes megszabadulást. Bár a nyelv nem rendelkezik elégséges kifejezőerővel ennek a rendkívüli eseménynek a leírásához, a Buddha ahhoz hasonlította, ami akkor történik, amikor a tűz végül feléli az összes tüzelőanyagát.

A buddhizmust néha azzal bírálják, hogy ‘negatív’ vagy ‘pesszimista’ vallás és filozófia. Kétségtelen, hogy az élet nem csupa szenvedés és csalódás, sokféle boldogságot és fennkölt örömet is kínál. Miért hát ez a kiábrándító buddhista rögeszme az elégedetlenségről és a szenvedésről?

A Buddha a tanításait arra a felismerésre alapozta, hogy a világban van elégedetlenség és szenvedés. Ezt a tényt senki sem vitathatja. A dukkha még a legnagyobb öröm és boldogság hátterében is ott lappang, előbb-utóbb ez a boldogság is biztosan véget ér, ahogyan biztos, hogy a nappalt az éjszaka követi. Ha a Buddha tanításai ezzel a megállapítással véget érnének, akkor valóban úgy gondolhatnánk, hogy pesszimisták, és az élet teljesen reménytelen. De ahogyan az orvos előírja a gyógymódot a betegségre, a Buddha reményt is ajánl (a harmadik Nemes Igazság) és gyógymódot is (a negyedik Nemes Igazság). A Buddha tanításai példátlan optimizmusra és örömre adnak okot. A tanítások a legnemesebb és legőszintébb boldogságot kínálják, nagyon nagy értéket és jelentőséget adva egy egyébként nyomasztó létezésnek. Egy modern tanító jól összefoglalta: „A buddhizmus komoly törekvés a boldogságra.”

(...) Napjainkban a médiát és a piacokat is elárasztják mindenféle spirituális tanítások. E manapság népszerű tanítások közül sok szabadon kölcsönöz a Buddhától, bár csak kevés van köztük, amelyik a Buddha tanításait a valódi kontextusukba helyezi. Az igazság komoly keresői így gyakran kénytelenek szembenézni azzal a kellemetlen feladattal, hogy kétes megbízhatóságú, töredékes tanításokon kell átvergődniük. Mit tudunk ezzel az egésszel kezdeni?

Szerencsére a Buddha hagyott számunkra némi egyszerű útmutatást, hogy segítsen eligazodni ebben a zavarba ejtő áradatban. Valahányszor olyan helyzetben találod magad, hogy bizonytalan vagy valamelyik tanítás hitelességében, jusson eszedbe a Buddha tanítása, amit mostohaanyjának adott:

“[Azok a tanítások, amelyek elősegítik] azon képességek kifejlesztését, amelyeket ekként ismerhetsz: ‘Ezek a képességek szenvedélyhez vezetnek és nem szenvedélymentességhez; béklyókhoz vezetnek és nem szabadsághoz; felhalmozáshoz és nem elengedéshez; hivalkodáshoz és nem szerénységhez; elégedetlenséghez és nem elégedettséghez; belebonyolódáshoz és nem visszavonultsághoz; lustasághoz és nem szívós kitartáshoz; nehézkességhez és nem az ettől való mentességhez: ezekről a tanításokról határozottan megállapíthatod: Ez nem a Dhamma, ez nem a Vinaja, ezek nem a Tanító útmutatásai.’ "


(Részlet John T. Bullitt: Mi a théraváda buddhizmus? című írásából, forrás: www.a-buddha-ujja, a fotó szerzője ismeretlen)

Vízen járni

A tanítvány hite a mester csodatévő erejében sziklaszilárd volt. Ha a gurunak csak nevét ejtette ki, már úgy tudott a vizeken járni, mint akár a szilárd talajon.

Meghallotta ezt a guru, s azt gondolta: „Hogyan? Már puszta nevem is csodát tesz? Milyen nagy és csodálatos lehetek akkor én magam!”

Másnap maga is megkísérelte, hogy száraz lábbal átjusson a folyón. Közben így suttogott: „Én! Én! Én!” De alig érintette lába a vizet, elmerült és megfulladt.

A hit csodát tesz - az önimádat halál.

(indiai mese)

(Talán így kell ezt csinálni?)

De régen láttalak! Vagy még sohasem?

"Aki látni vél engem valamely forma alapján,

s aki hallani vél engem valamely hang alapján:

az rég nem jár a helyes úton,

és képtelen fölismerni a Tathágatát.."

− Mit gondolsz, Szubhuti, fölismerhető a Tathágata valamely testi alakban?

− Nem ismerhető fel, ó Magasztos, hiszen a Tathágata szerint a testi alak valójában nem testi alak.

Buddha erre így válaszolt:

− Minden, aminek alakja van, csak látszólagos léttel rendelkezik. Ezért, aki képes felismerni, hogy valójában egyetlen alak sem alak és az összes jellemző tulajdonság nem jellemző tulajdonság, az felismeri a Tathágatát.


(...) Szubhuti így szólt Buddhához:

− Bizonyára mindig lesznek olyanok, ó Magasztos, akikben tanításod hatására felébred az őszinte hit.

Buddha erre így válaszolt:

− Ne beszélj így, Szubhuti. A Tathágata utáni utolsó ötszázéves korszakban lesznek olyan bölcsek, akik e tanítás révén erényben, szilárd hittel kiteljesednek. De te is tudod, hogy az emberekben a tan nem egyképpen ver gyökeret, hallják azt akár egy Buddhától, kettőtől, háromtól vagy éppen számtalantól, így az ő erényeik is mindig különbözőek. Vannak viszont olyanok is, akik a tiszta hittől azonnal fénylővé válnak. Ez utóbbiakat, Szubhuti, a Tathágata fölismeri. Szívbéli jóságukat és erkölcsi kiválóságukat állandóan érzékeli. Miért? Azért, mert ezek az emberek nem ragaszkodnak többé az én, a személyiség, a lélek vagy az egyéniség eszméjéhez. Továbbá nem ragaszkodnak többé ahhoz az elképzeléshez, hogy a dolgok belső lényeggel bírnak; de ahhoz sem, hogy a dolgok nem bírnak belső lényeggel. Miért? Azért, mert ha az ember bármilyen felfogást magáénak vall és amellett kitart, óhatatlanul kötődni kezd az énhez, a személyiséghez vagy az egyéniséghez. Hasonló a helyzet tehát ahhoz, mint amikor valaki a dolgoknak belső lényeget tulajdonít; és ahhoz is, amikor nem tulajdonít a dolgoknak belső lényeget. Kötődjék akár az elfogadás, akár az elutasítás által, mindannyiszor az ént, a személyiséget, az egyéniséget feltételezi.

Ezért a Tathágata szavai mindig figyelmeztetnek: az én tanításom a törvényből fakad és egy tutajhoz hasonlatos. Így a Buddha tanítását is el kell hagyni. És még inkább a tévtanokat!


− Mit gondolsz, Szubhuti, a Tathágata elérte a tökéletes és végső megvilágosodást? Egyáltalán, kifejezhető szavakkal a Tathágata tanítása?

Szubhuti így válaszolt:

− Úgy gondolom, ó Magasztos, hogy Buddha tanításaiban nincsen egyetlen rögzített alapelv sem, amit tökéletes, végső megvilágosodásnak hívhatnánk. Azonkívül a Tathágata tanítása szavakkal kifejezhetetlen. Miért? Azért, mert a Tathágata szerint az igazság szavak által felfoghatatlan és ezért kimondhatatlan. Nem állíthatjuk róla, hogy van, és nem állíthatjuk róla, hogy nincs. Ez a megfoghatatlan igazság az alapja valamennyi bölcs tudásának, még akkor is, ha más-más iskolához tartoznak.


(...) Szubhuti így szólt Buddhához:

− Hogy nevezzük, ó Magasztos, és hogyan tartsuk emlékezetünkben ezt a párbeszédet?

Buddha így válaszolt:

− Szubhuti, amit most hallotok, az az "értelem feletti tudás tökéletes gyémántja", így tartsátok emlékezetetekben. Hogy miért? Azért, mert Buddha tanítása szerint az értelem feletti tudás tökéletes gyémántja valójában nem az "értelem feletti tudás tökéletes gyémántja". E párbeszéd elnevezése sem más, mint megjelölés.

Szubhuti, mit gondolsz, van a Tathágatának kimondható tanítása?

Szubhuti így válaszolt:

− A Tathágatának semmiféle tanítása nincs, ó Magasztos.

− Szubhuti, mit gondolsz, a világok háromezer csillaghalmaza sok porszemből áll össze?

Szubhuti így válaszolt:

− Nagyon is sokból, ó Magasztos!

− Szubhuti, a Tathágata szerint a porszemek valójában nem "porszemek", s a világok valójában nem "világok", mert csak nevükben azok, amiknek hívjuk őket. Szubhuti, mit gondolsz, fölismerhető a Tathágata a kiváló bölcsek harminckét testi jegye alapján?

− Nem, ó Magasztos, a Tathágata nem ismerhető fel a harminckét testi jegy alapján. Miért? Azért, mert a Tathágata szerint a harminckét testi jegy valójában nem "harminckét testi jegy", hanem puszta megjelölés.

− Szubhuti, ha egy jó szándékú férfi vagy nő annyi áldozatot hoz is, ahány homokszem van a Gangeszben, érdemekben akkor is felülmúlja mindezeket az, aki csak négy sort képes megjegyezni és elméjében tartani e párbeszédből, és másoknak tanítva tovább adja azt.


Ekkor Szubhutinak a belső felismeréstől megindultan könnybe lábadtak a szemei. Majd így szólt Buddhához:

Csodálatos az, ó Magasztos, hogy megosztod velünk ezt a mély értelmű tanítást. Soha nem hallottam még ehhez fogható szútrát, amióta csak tudatom megnyílt a Nemes Igazságok előtt. Ha valaki nyitott szívvel, tiszta és világos tudattal fogadja be az itt hallottakat, az minden bizonnyal eléri végső célját: a Valóság Világos Megértését. Az ilyen ember, ó Magasztos, szert tesz a legfigyelemreméltóbb erényre. Mivel azonban a Valóság Világos Megértése valójában csak egy megkülönböztető fogalom, a Tathágata így tanít: a “Valóság Világos Megértése” csupán egy név.

Tanításodat hallgatva, ó Magasztos, nem nehéz elhinnem, megértenem és emlékezetben tartanom mindazt, amit mondasz. Ám ha az eljövendő ötszáz évben is lesznek olyanok, akik − megismerve ezt a párbeszédet − képesek lesznek befogadni és megőrizni szavaidat, akkor ők is olyan emberekké válnak majd, akik a legfigyelemreméltóbb eredményt érik el. Miért? azért, mert ezek a kiemelkedő képességű emberek szabadok lesznek az én, a személyiség, a lélek vagy az egyéniség fogalmától. S hogy miért lesznek szabadok? Azért, mert az én megkülönböztetése és különválasztása a világtól: tévedés. Tévedés ugyanúgy, mint a személyiség, a lélek vagy az egyéniség különválasztása. Következésképpen azok, akik maguk mögött hagyják valamennyi jelenség fogalmi megközelítésének kényszerét, Buddháknak tekinthetőek.

Buddha erre így szólt:

– Ahogy mondod, Szubhuti! Ha valaki – hallgatva e párbeszédet – nem telik meg félelemmel, aggodalommal vagy rettegéssel, akkor figyelemreméltó képességekkel rendelkezik. Miért? Azért, mert a Tathágata tanítása szerint az Első Tökéletesség (az Adakozás Tökéletessége) valójában nem az “Első Tökéletesség”, hanem pusztán egy név.

Szubhuti, a Tathágata szerint ilyenformán a Türelem Tökéletessége is csak megjelölés. Hogy miért? Mindjárt elmagyarázom. Egy korábbi inkarnációmban Kalinga király bosszúból feldaraboltatta a testemet. Abban az időben aszkéta voltam, aki már megszabadult az én, a személyiség, a lélek és az egyéniség fogalmától. Hogy honnan tudom ezt? Onnan, hogy amikor a végtagjaimat sorra levágták, nem ébredt föl bennem sem a düh, sem a gyűlölet. Márpedig, ha kötődtem volna az én, a személyiség, a lélek vagy az egyéniség fogalmához, ez utóbbi érzések bizonyára fölébredtek volna bennem.

Szubhuti, emlékszem, hogy az utolsó ötszáz inkarnációm közül egyszer egy szüntelenül türelmet gyakorló aszkéta voltam. S akkor is függetlenítettem tudatomat az "én" sajátos megkülönböztetéseitől. Egy Bódhiszattvának maga mögött kell hagynia a jelenségek fogalmi megkülönböztetését, s így elérheti a Tökéletes Végső Megvilágosodást. Ezt azonban csak úgy tudja megvalósítani, ha tudatát nem befolyásolják az érzéki világ által keltett elképzelések, melyeknek forrása rendszerint valamely hang, forma, illat, tapintás vagy bármely más érzéklet.

A tudatnak tehát függetlennek kell maradnia bármely benne fölkeltett gondolattól. Addig ugyanis, amíg bármihez is kötődik, még nem ért biztos révbe. Buddha tanítása szerint egy Bódhiszattva úgy tud jótékonyságot gyakorolni, és csak olyan módon lehet minden lény hasznára, ha nincs tekintettel a dolgok külső megjelenésére. A Tathágata kijelenti, hogy a jellemző vonások nem jellemző vonások, továbbá, hogy az élőlények valójában nem élőlények.

Szubhuti, a Tathágata tudja, hogy mi a végső igazság. Az ő szavaiban nincs csalás és nincs hazugság. Ezért, amit ő mond, az ugyanúgy független attól, ami valóságos, mint ami nem valóságos.

Szubhuti, ha egy Bódhiszattva úgy gyakorolja a jótékonyságot, hogy közben tudatával ragaszkodik valamely konkrét fogalomhoz, olyanná válik, mint a sötétben tapogatódzó ember; ha viszont úgy teszi mindezt, hogy megőrzi tudatának függetlenségét, látása hasonló lesz az olyan emberéhez, aki a ragyogó nappali világosságban minden tárgyat jól lát maga körül.

Szubhuti, ha egy jó szándékú férfi vagy nő a jövőben képes befogadni és továbbadni ezt a tanítást a maga teljességében, akkor erényekben mérhetetlenül gazdaggá válik, s a Tathágata észreveszi és fölismeri őt Buddha-tudásával.

(Részletek a Vadzsraccshedika Pradzsnyápáramitá Szutrából >Gyémánt szútra< - fordította Kovács Gábor, a fotó szerzője ismeretlen. A Tathágata kifejezés a Buddha szó szinonimája. Jelentése: "az úgy eltávozott", azaz nirvánába tért elődeihez hasonlóan. Kiemelések tőlem.)

Átkelésre szolgál, nem megőrzésre

Fotó: P. Z.

"Szerzetesek, vannak balgatag emberek, akik szó szerint megtanulják a Tant, azonban noha szó szerint megtanulták a Tant, a tanítások értelmét nem fogják fel. Minthogy a tanítások értelmét nem fogták fel, azok nem szolgálnak szellemi gyarapodásukra. Csupán ellentmondás kedvéért és vitatkozás kedvéért tanulják meg a Tant, de a lényeget, aminek kedvéért a Tant tanulni érdemes, a Tan lényegét nem értik. Az ilyen embereknek a helytelenül felfogott tanításokból nyomorúságuk és szenvedésük származik hosszú időre. És miért? Azért, mert helytelenül fogták fel a tanításokat, szerzetesek. Úgy van ez, szerzetesek, mint hogyha egy kígyót kereső, kígyófogásra induló kígyóvadász meglátna egy nagy kígyót, és a törzsénél vagy a farkánál fogva ragadná meg, s ekkor a kígyó rátekerőzne, és a kezébe vagy a karjába vagy más testrészébe marna, és ő belehalna a harapásba, vagy halálos kínokat szenvedne. És miért? Azért, mert helytelenül fogta meg a kígyót, szerzetesek […].
 
Viszont vannak tisztes családból származó emberek, akik szó szerint megtanulják a Tant, és miután szó szerint megtanulták a Tant, a tanítások értelmét is felfogják. Minthogy a tanítások értelmét felfogták, azok szellemi gyarapodásukra szolgálnak. Ők nem ellentmondás kedvéért és vitatkozás kedvéért tanulják meg a Tant, és a lényeget, aminek kedvéért a Tant tanulni érdemes, a Tan lényegét megértik. Az ilyen embereknek a helyesen felfogott tanításokból üdvük és boldogságuk származik hosszú időre. És miért? Azért, mert helyesen fogták fel a tanításokat, szerzetesek. Úgy van ez, szerzetesek, mint hogyha egy kígyót kereső, kígyófogásra induló kígyóvadász meglátna egy nagy kígyót, és egy villás végű bottal erősen leszorítaná, majd a villás végű bottal erősen leszorítva, erősen megfogná a nyakánál. És ha a kígyó tekervényeivel rátekerőzne az ember kezére vagy karjára vagy más testrészére, ő ebbe nem halna bele, és nem szenvedne halálos kínokat. És miért? Azért, mert helyesen fogta meg a kígyót, szerzetesek. […]
 
Ezért, szerzetesek, ha valamelyik beszédem értelmét felfogtátok, jegyezzétek meg jól. Ha viszont valamelyik beszédem értelmét nem fogtátok fel, engem kell újra megkérdeznetek, vagy valamelyik jól tájékozott szerzetest.
 
A tutaj hasonlatával világítom meg a Tant, szerzetesek, amely átkelésre szolgál, nem megőrzésre való. Hallgassátok meg, véssétek jól emlékezetbe, elmondom.

- Igen, urunk - válaszolták a szerzetesek tisztelettudóan a Magasztosnak. A Magasztos így beszélt:

- Szerzetesek, úgy van ez, mint amikor egy ember hosszú útra kel, és széles, megáradt vizet talál maga előtt. Az innenső part csupa veszély és félelem, a túlsó part biztonságos és nyugalmas, ám nincs hajó, amelyen átkelhetne, vagy híd, amelyen átjuthatna a túlpartra. Ekkor az az ember így gondolkozik: "Ez itt széles, megáradt víz. Az innenső part csupa veszély és félelem, a túlsó part biztonságos és nyugalmas, ám nincs hajó, amelyen átkeljek, vagy híd, amelyen átjussak a túlpartra. Legjobb lesz, ha most nádat, fatörzseket, ágakat, leveleket gyűjtök, tutajjá kötöm össze, és a tutaj segítségével, kézzel-lábbal ügyeskedve, épségben átjutok a túlsó partra." Így ez az ember nádat, fatörzseket, ágakat, leveleket gyűjtene, tutajjá kötné össze, és a tutaj segítségével, kézzel-lábbal ügyeskedve, épségben átjutna a túlsó partra. A vízen átjutva, a túlsó partra érkezve, így gondolkoznék : "Ennek a tutajnak nagy hasznát vettem; ennek a tutajnak a segítségével, kézzel-lábbal ügyeskedve, épségben átjutottam a túlsó partra. Legjobb lesz, ha most ezt a tutajt a fejemre téve, vagy a hátamra véve indulok tovább utamra." Mit gondoltok, szerzetesek: ha ez az ember így tenne, helyesen járna el a tutajjal?

- Semmiképpen sem, urunk.

- Hát hogyan járna el helyesen a tutajjal ez az ember, szerzetesek? Ha a vízen átjutva, a túlsó partra érkezve, így gondolkoznék: "Ennek a tutajnak nagy hasznát vettem; ennek a tutajnak a segítségével, kézzel-lábbal ügyeskedve, épségben átjutottam a túlsó partra. Legjobb lesz, ha most ezt a tutajt kihúzom a szárazra, vagy pedig a vízre bocsátom, és tovább megyek utamra." Ha ez az ember így tenne, helyesen járna el a tutajjal.
 
Ugyanígy, szerzetesek, a tutajhoz hasonlóan tanítottalak benneteket a Tanra, amely átkelésre szolgál, nem megőrzésre való. Hogyha megértettétek a tutaj hasonlatát, a helyes tételeken is túl kell lépnetek, nemhogy a téveseken."


Buddha beszédei (Alagaddupama Szutta, Példázat a kígyóról - részlet, forrás: http://a-buddha-ujja - kiemelés tőlem)

Mindenre egyenlő módon tekint

Részletek a Srí Ramana Maharsi: Oltalmazó útmutatás című könyvből (válogatás)

- A Teozófiai Társaságban (többek között) azzal a céllal meditálnak, hogy mestereket találjanak, akik majd aztán vezetik őket.
- A mester belül van; a meditáció arra szolgál, hogy eltávolítsa azt a tévképzetet, miszerint ő csak külső lehet. Ha a mester egy másik ember, akire ön vár, akkor (előbb-utóbb) el is kell tűnnie. S mi haszna lehetne egy ilyen tűnékeny lénynek? De mihelyt úgy véli, hogy ön különálló (individuum), vagy azonosítja magát testével, szüksége lesz külső mesterre is, és ő is úgy fog megjelenni, mint akinek teste van. Ha többé már nem azonosítja magát helytelenül testével, rá fog jönni, hogy a mester nem más, mint Önmaga.

- Mik a valódi tanító (szadguru) ismertetőjegyei?
- Megállapodott önmagában; mindenre egyenlő módon tekint; rendíthetetlen bátorsággal rendelkezik mindenkor, mindenhol és minden körülmények között.

- Hogyan találhatok rá saját gurumra?
- Intenzív meditáció révén.

- Mik a jelei a guru kegyelmének?
- Túl van a szavakon és a gondolatokon.

- Ha ez így van, miként állítható az, hogy a tanítvány a guru kegyelme révén ismeri fel valódi rangját?
- Úgy van ez, mint az elefánttal, amely álmában oroszlánt látva felébred. Ahogy az elefánt az oroszlán puszta megpillantásától felébred, úgy a guru kegyelmének jótékony hatására a tanítvány is a tudatlanság álmából a valódi tudás éberségére eszmél.

- Hogyan érhette el néhány nagy ember (mahátma) a megismerést guru nélkül?
- Néhány érett személyiségnek az Úr a megismerés formátlan fényeként ragyog fel, és az igazság tudatosságában részesíti őket.

- Mi a jelentősége a guru kegyelmének a megszabadulás szempontjából?
- A megszabadulás nem valahol önön kívül megy végbe: kizárólag belső természetű. Ha az ember nagyon vágyik a megszabadulásra, a belső guru az Önvalóba vonzza, a külső guru pedig az Önvaló irányába taszítja őt. Ez a guru kegyelme.

- Segítségünkre tud lenni Srí Bhagaván abban, hogy felismerjük az igazságot?
- A segítség mindig jelen van.

- Akkor nem lenne szükség arra, hogy kérdéseket tegyünk föl. Én nem tapasztalom ezt az örökké jelenlévő segítséget...
- Gyakorolja a lemondást, akkor rá fog találni.

- Én mindig az ön lábánál ülök. Hajlandó Bhagaván adni nekem valamilyen upadésát (tanítást), amit követhetek? Máskülönben hogyan számíthatnék segítségre, miközben innen hatszáz mérföldre élek?
- A szadguru (a valódi guru) belül van.

- Éppen ezért van szükségem a szadguru vezetésére, hogy ezt megértsem.
- A szadguru belül van.

- De én egy látható gurut akarok!
- Ez a látható guru mondja azt, hogy ő belül van.





- Hogyan tudhatja meg az ember, hogy egy bizonyos individuum megfelelő lenne-e (számára) gurunak?
- Elméjének az ő jelenlétében tapasztalható békéje, valamint az iránta érzett tisztelet révén.

- Ha a guru történetesen inkompetensnek bizonyulna, mi lenne a sorsa a tanítványnak, akinek fenntartás nélküli hite volt benne?
- Mindegyik tanítvánnyal az történne, amit megérdemelne.

- Szívemről, lelkemről lemondtam. Szívem legjobb bírája magam vagyok. Mégsem érzem a kegyelmet.
- Ha lemondott volna, a kérdés nem merült volna fel.

- Lemondtam - a kérdés mégis felmerült.
- A kegyelem állandó. Az ön ítélete változékony. Mi másban lehetne a hiba (mint az ön ítéletében)?!

- Szükség van-e az isteni kegyelemre a megvalósítás eléréséhez, vagy pusztán a komoly egyéni erőfeszítés is elvezethet abba az állapotba, amelyből nincs visszatérés az élet és a halál világába?
- Az isteni kegyelem lényeges a realizáció szempontjából. Ez vezeti az embert Isten felismeréséhez. De ilyen kegyelemhez csak a valódi törekvő vagy a jógi juthat hozzá. Ezt csak azok kapják meg, akik kemény és szünet nélküli küzdelmet folytatnak a szabadság felé vezető ösvényen.

- A távolság gyakorol-e valamilyen hatást a kegyelemre?
- Az idő és a tér bennünk van. Ön mindig Önmagában van. Hogyan lehetne a kegyelemre befolyással tér és idő?

- Azok, akik közelebb vannak a rádióhoz, jobban is hallják. Ön hindu, mi pedig amerikaiak vagyunk. Jelent ez valamilyen különbséget?
- Nem.

- Együttérez-e velünk Bhagaván, és hozzáférhetővé teszi-e számunkra a kegyelmet?
- Nyakig érő vízben vannak és mégis vízért kiáltanak. Amit mondanak, az éppen olyan, mintha az embert nyakig érő vízben szomjúság gyötörné. Vagy mintha egy hal szomjazna a vízben. Vagy mintha a víz szomjazna...

www.sriramanamaharshi.org
A Ramana Baráti Társaság honlapja

Buddha a valláskutató szemével

Helmuth von Glasenapp német valláskutató jellemzése a történelmi Buddháról Az öt világvallás című könyvében:

"Külső megjelenésének méltósága, természetes viselkedése és mintaszerű udvariassága az egyenrangúakkal és az alárendeltekkel való érintkezésben sok emberre lenyűgöző hatást tett. Érdeklődött mások gondja-baja iránt, és részt kért belőlük, ezzel meg tudta nyerni azok bizalmát, akikkel kapcsolatba került, és tanait egyéni igényeikhez alkalmazva tette számukra érthetővé. Értett azonban ahhoz is, hogy mindig megtartsa a szükséges távolságot.

A természet szépsége iránti őszinte érzéke a művelt világfi ízléses öltözködésével és lakás iránti hozzáértésével párosult; értéke szerint meg tudta becsülni a jól elkészített ételt. Igen jártas volt a bráhmanák és a kor filozófiai iskoláinak tanításaiban, éles elméjű kritikusnak és a szópárbajban ügyes ellenfélnek bizonyult. Széles látóköre elsősorban abban mutatkozott meg, hogy felismerte: az emberi szellem nem képes eljutni sem a tér, sem az idő kezdetéig, sem egy végső, ok nélküli okig. Ha arra gondolunk, hogy Nyugaton még 200 évvel ezelőtt is olyan térben és időben szűkre szabott világkép volt az uralkodó, amely azt tartotta, hogy a világot 5000 évvel korábban teremtették, és mindennek közeli végét várta, akkor csak a legnagyobb csodálattal adózhatunk annak a gondolkodónak, aki már 2500 évvel ezelőtt, a modern asztronómiai kutatások eredményeinek ismerete nélkül, ilyen nagyvonalú elképzelést alakított ki a világ lényegéről.

Buddha azonban más vonatkozásban is azok közé számít, akik igen korán olyan nézeteknek adtak hangot, amelyekhez Nyugaton csak később jutottak el. Hume és Mach előfutára volt abban, hogy megkísérelje az ember és az általa átélt világ vizsgálatát egészen a végső következtetésekig, természetesen nem a modern, tudományos értelemben, hanem kora gondolkodásának megfelelő stílusban."

"Felismerte minden jelenség szétválaszthatatlan összefonódását, és ezért annak az elvnek a helyébe, amely szerint >egy dózis okból egy dózisnyi okozat következik<, a mindent magába foglaló kondicionalizmust tette. Akárcsak egyes ókori görög bölcsek, ő is messze túljutott azon a primitív állásponton, amelyik tévesen azt tartja általános érvényűnek, amit egy ember vagy egy csoport értékesnek vagy értéktelennek tekint. Ezzel a relativizmus úttörőjévé vált, de anélkül, hogy etikai irányvonalától eltért volna. Buddha nemcsak kora mércéjével mérve nagy filozófus, hanem minden idők legnagyobb gondolkodóinak egyike, azok közé tartozik, akik a legmélyebben hatoltak be a valóság lényegébe, és akik az emberi gondolkodás történetét a legtartósabban befolyásolták.

Egy vallásalapító nagysága és jelentősége azonban nem elsősorban intellektuális teljesítményétől és metafizikai teóriáitól függ, hanem sokkal inkább etikai alapelveitől és erkölcsi magatartásától. (...) Minden azon múlik azonban, vajon sikerül-e s ha igen, mily mértékben, ezeket a szép szabályokat a gyakorlatban is megvalósítani. Annak alapján, amit tudunk róla, megállapíthatjuk, hogy ritkán akadt olyan mester, akinek tanítása és élete között ilyen tökéletes lett volna az összhang. (...) A szövegek egybehangzóan azt állítják, hogy érzékeinek szigorú megfékezésével sikerült kiölnie magából minden vágyat, minden harag- és gyűlöletérzést és minden elvakultságot. És valóban, a legendás életrajzokban alig lehet olyan helyet találni, amelyik ennek az állításnak ellentmondana, míg más vallásalapítókról, ha mást nem is, de fanatikus türelmetlenséget vagy haragos indulatot mégis feljegyeztek életrajzaik. Buddháról viszont azt beszélik, hogy még ellenségeivel is barátságosan bánt, és követőit arra buzdította, hogy más szekták aszkétáinak is juttassanak alamizsnát. (...)

Buddha teljes megszabadulását mindenféle szenvedélytől a hagyomány elsősorban azzal bizonyítja, hogy még az a törekvés is teljes mértékben kihalt belőle, amely azokban az aszkétákban, akiknek sikerült minden más vágyukat legyőzni, még megmaradt: a hatalomvágy. A Magasztos állítólag nemcsak annak az ismételten jelentkező kísértésnek állt ellen, hogy a világ urává, csakravartinná legyen, hanem miután megfontolta egy általa alapítandó birodalomnak, az örök béke birodalmának lehetőségét, arra az eredményre jutott, hogy a jóság tartós uralma a világon lehetetlen. Ezért azt tekintette feladatának, hogy csak egyes személyeknek mutassa meg a tökéletesedés felé vezető utat, de nem hitt egy mennyei birodalom eljövetelében és a világ végleges megtisztulásában."

Milyen világos itt minden - már semmit sem látni

Mindenkitől megkérdezi valaki. Legalább egyszer. 
Tőlük is. Talán egy érdeklődő tanítvány, talán egy szolgálatos határőr. Akárki...





„Milyen világos itt minden. Már semmit sem látni. Senkit, még Buddhát sem! Világpusztulások, mint amennyi homok a Gangeszben, mint ahány buborék az óceánban. Az őskor bölcsei és tudása, mint a villámfény.” (Jang-csia)


"Nem vagyok vallásos. Nem vagyok buddhista, nem vagyok hindu, sem keresztény, sem muszlim, sem zsidó. Nem vagyok arisztoteliánus teista, ateista viszont végképp nem vagyok. Nem lehetek vallásos, mert nekem az egész kell.” (Hamvas Béla)

Kinn zárt, benn végtelen

Szem: magány.

Lenn út, fenn pára,

át hegy cipel.

Koponya: cella.

Kinn zárt,

benn végtelen.

Nyitott szem

ködbe húnyt.

Csukott szem

befele tárt.

Test: határolt alak,

sas száll

maga fölé.

Fáklyátlan csillag

sötétben

kel sötéten,

a világosság királya.

(Fotó: P. Z., vers: Ecce Homo - Weöres Sándor)

A világ legszigorúbb szülői

A Spektrum Televízión sugározták korábban A világ legszigorúbb szülői című filmsorozatot. A műsor első évadában "elkanászodott" brit, a második sorozatban ausztrál tinédzsereket "száműztek" tíz napra egy másik családhoz valamely távoli országba. Az otthon már teljesen kezelhetetlennek tartott gyerekeknek új környezetben, új elvárásoknak kellett megfelelniük és természetesen az addigitól alapvetően eltérő nevelési módszerekkel szembesültek. A változás - legalábbis a tévés forgatókönyvnek köszönhetően - általában kedvező volt. Legtöbbször már az is elegendőnek bizonyult, hogy a - főleg csonka családból származó - fiatalok kiszakadtak addigi léha, elkényeztetett, céltalan életükből és szembesültek a felelősségvállalás terhével, mások sokkal súlyosabb problémáival, a megélhetésért vívott küzdelemmel, az önkéntes segítségadás jelentőségével, vagy egyszerűen csak megtapasztalták a kitartó munka örömét, és példaképeket, vagy igazi barátokat találtak.
A fenti videón megtekinthető az egyik műsor (több részletben van fent, de csak angolul találtam meg). Ebben Sri Lankára költöztetnek két angol, bulizni vágyó, iszákos lányt egy buddhista családhoz - a konfliktushelyzet garantált... Az egyik tininek például a fogyatékosokkal szembeni ellenérzéseit kell leküzdenie,  a másiknak pedig egy buddhista szerzetes próbál segíteni kontrollálatlan agressziója megfékezésében.
Jó filmsorozat, szülőknek és tiniknek is ajánlott.

P. Z.

Nem a hétköznapi tudatunk csodája a cél

Bhikkhu Bodhi amerikai származású szerzetes, emellett híres író és fordító, aki a théraváda buddhizmus számos fontos szövegét ültette át angol nyelvre. 1972-ben, Sri Lankán szentelték fel. Hosszú ideig a sri lankai Buddhist Publication Society elnöke volt, jelenleg ismét az USA-ban él. Magyarul is megjelent fontosabb munkái: A Nemes Nyolcrétű Ösvény; A nézetek mindent felölelő hálója; valamint A létesülés gyökere – a Múlaparijája sutta szövege és kommentárjai.

Az itt közölt interjúrészletek forrása: Der lange Weg zum Gipfel – Interview mit dem Ehrw. Bhikkhu Bodhi. In: Buddhismus aktuell, Ausgabe 4/2004. A teljes interjú szövege eredetileg Climbing to the Top of the Mountain címmel jelent meg az Insight Journal 2002, Volume 19. számában. 

Fordította: Ánanda (Sághy Bence), a fordítás forrása: Hosszú út a csúcsra

Bhikkhu Bodhi: … Itt, Amerikában talán nem túl szerencsés a theravàda buddhizmust egy olyan változatban meghonosítani, amely minden szokást és magatartásformát magával hoz Délkelet-Ázsiából. Mégis úgy vélem, alapvető fontosságú, hogy megőrizzük a Dhamma magját képező elveket, s hogy világossá tegyük a tulajdonképpeni célt, amiért valaki rászánja magát a Dhamma gyakorlására. Ha mindezzel találomra kísérletezünk, azt kockáztatjuk, hogy a külső formákkal együtt a lényeget is elveszítjük. Véleményem szerint jelenlegi helyzetünkben a veszély elsősorban nem a hagyományos buddhista formákhoz való merev ragaszkodásban, hanem a nyugati eszmerendszerhez történő túlzott alkalmazkodásban rejlik. Sok olyan buddhista kiadvánnyal találkoztam, amely magán viseli ennek a széles körben elterjedt, szinte már kötelező érvényűnek látszó programnak a nyomait. E törekvés a buddhista hitben és tanokban gyökerező buddhista gyakorlatokat megfosztja eredeti alapjuktól, s egy lényegében világi környezetbe ülteti őket át, melynek határait a nyugati humanizmus, különösen a humanista transzperszonális pszichológia jelöli ki.

- Kifejtené, hogyan történik mindez?

- Úgy vélem, jó példa erre, ahogyan a vipasszaná meditációt a nyugati pszichoterápiát kísérő vagy kiegészítő módszerként alkalmazzák. Önmagában nem okoznának nekem fejtörést azok a pszichológusok, akik a pszichés gyógyulást buddhista módszerekkel próbálják elősegíteni. Ha a buddhista meditáció hozzásegíti az embereket ahhoz, hogy jobban érezzék magukat, s tudatosabb és nyugodtabb életet éljenek, akkor ez jó. Ha a pszichoterapeuták a belső gyógyulás eszközeként fel tudják használni a buddhista meditációt, azt mondom: csak rajta! Végtére is a Tathágata nem „szűkmarkú tanító”, s engednünk kell, hogy ki-ki átvegye a Dhammából azt, amit hasznos célok elérésére hatékonyan alkalmazni tud.

Ami számomra aggodalomra ad okot, az egy olyan, a buddhista tanítók körében manapság tapasztalható trend, hogy a Buddha tanait merőben pszichológiai terminológiává alakítják, majd ezután kijelentik, hogy „ez a Dhamma”. Ez könnyen oda vezethet, hogy elmulasztjuk fölismerni: a tan saját keretei között tulajdonképpen nem azt a célt szolgálja, hogy „gyógyuláshoz”, „teljességhez” vagy „önmagunk elfogadásához” vezessen, hanem hogy elindítsa a tudatot a szabadság felé. Ennek során előbb meggyengíti a kötöttségünkért és szenvedésünkért felelős tudati tényezőket, végül pedig teljesen felszámolja őket. Ne feledjük, hogy a Buddha a Dhammát elsősorban nem az „élet művészeteként” tanította – jóllehet ez utóbbit is magában foglalja –, hanem a megszabadulás útjaként, amely elvezet minket a végső szabadsághoz és a megvilágosodáshoz. Amit pedig a Buddha a megvilágosodás alatt ért, az nem az emberi függőségünk ünneplése, sem pedig a gyengeségeinkbe való passzív beletörődés, hanem korlátaink meghaladása egy gyökeres átalakulást jelentő, forradalmi áttörés útján, amely a lét egy merőben más dimenziójába vezet át bennünket.

Ez az, amit a Dhammában a legizgalmasabbnak találok: hogy egy transzcendens dimenzióban csúcsosodik ki, amelyben túllépünk minden emberi függőségünkből fakadó hibán és sebezhetőségen, beleértve magát a halált is. A buddhista út célja nem az, hogy éberen éljünk és éberen haljunk meg (noha ez is értékes vívmány volna), hanem hogy élet és halál tökéletes meghaladásával elérjük a halálfelettit, a Végtelent, a Nibbánát. Ez az a cél, amely a Buddha előtt lebegett, amikor a megvilágosodás kulcsát kutatta, és ez az a lehetőség, amit az Ő ébredése megteremtett a világ számára. Erre irányul a helyes Dhamma-gyakorlat, s eredeti formájában ezt a célt szolgálja a gyakorlás.

Sokan mégis szem elől tévesztik ezt a célt, amikor a belátó meditációt csupán az éber élet eszközeként tanítják, amely hozzásegít ahhoz, hogy mosogatás vagy pelenkázás közben éberek és nyugodtak legyünk. Ha figyelmen kívül hagyjuk a Dhamma lételemét képező transzcendens dimenziót, akkor nézetem szerint nem marad belőle más, mint a tan egy lecsupaszított és gyengített változata, amely nem képes már arra, hogy elvezessen a megvilágosodáshoz. Bármily sok boldogságot tartogat is számunkra a világban a helyes Dhamma-gyakorlat, a tan végső soron mégsem arról szól, hogyan legyünk boldogok a világban, hanem arról, hogyan érhetjük el a „világ végét”. Ez a határvonal pedig nem valahol a világűr távoli régióiban húzódik, hanem ebben az ölnyi nagyságú testben, amely magába foglalja az érzékszerveket és a tudatot.

- Úgy gondolja tehát, hogy a Dhammát nem a megszabaduláshoz vezető útként tanítják?

- A jelenlegi nyugati buddhista kiadványokat olvasva az a benyomásom, hogy a buddhista gyakorlatnak erre az aspektusára kevés figyelmet fordítanak. Hallom, amint a tanítványokat arra tanítják, hogy fogadják el saját magukat; hogy pillanatról pillanatra, a jelenben éljenek, megragadás és ragaszkodás nélkül; hogy örömüket leljék sebezhetőségükben, megbecsüljék és ünnepeljék azt. Még egyszer: nem szeretném lebecsülni annak jelentőségét, hogy egészséges pszichés attitűddel álljunk hozzá a gyakorláshoz. Olyasvalaki számára, aki leértékeli saját magát, s mindig levert és rosszkedvű, az intenzív meditáció gyakorlása inkább káros, mint hasznos. Ugyanez mondható el arról is, akiben nem alakultak ki a pszichés integráció szilárd alapjai, vagy aki erősnek és magabiztosnak mutatva magát nem ismeri el gyengeségeit és érzékenységét.

Mégis hangsúlyozni kell, hogy a Buddha világos célkitűzésének szellemében történő gyakorlás feltételezi, hogy készek vagyunk kritikusan szemlélni tudatunk hétköznapi működését. Ez annyit tesz, hogy gyengeségeinket, azaz tudatunk elhomályosulását nem olyasvalaminek tekintjük, amit ünnepelnünk kellene, hanem gyenge pontoknak, amelyek elesettségünket és függőségünket jelzik. Ez a kritikus hozzáállás feltételezi továbbá az arra való szilárd eltökéltséget is, hogy önmagunkat és tudatunk működését mind pillanatról pillanatra, mind pedig annak hosszabb távú, stabilabb és tartós kihatásaiban gyökeresen átformáljuk. 
Ha tehát a Buddha útját járjuk, akkor éles határvonalat húzunk jelenlegi személyiségünk (hajlamaink, meggyőződéseink, szokásaink, stb.) és az elérni kívánt ideálok között, amelyeket a buddhista út gyakorlásával megkísérlünk megtestesíteni. A tudati hajlamok, amelyeket fel kell ismernünk és meg kell próbálunk korrigálni, vagyis a klesák – szennyeződések vagy homályok – a következők: a mohóság, a gyűlölet és az elvakultság három alapvető szennyeződése, továbbá az ezekből fakadó harag, önfejűség, önteltség, hiúság, féltékenység, önzés, képmutatás, stb.

A nagy cél tehát, amire a buddhista út irányul, nem „hétköznapi tudatunk” csodája, hanem a minden szennyeződéstől és negatív befolyástól megtisztult tudat, amelyet a tiszta bölcsesség fénye világít meg, amely megszabadult minden köteléktől és béklyótól, s át van itatva a mély és tiszta belátásból fakadó egyetemes szeretet és részvét érzésével. A buddhista út gyakorlása során tehát szisztematikus módon szűkítjük a szakadékot hétköznapi, nem-megvilágosodott tudatunk és a megvilágosodott, szabad állapot között, amely a halálfelettibe emelkedik, s eggyé válik azzal.

Ahhoz, hogy ezt a transzcendens célt elérjük, gondos, aprólékos és fokozatosan haladó gyakorlásra van szükség, melynek legalapvetőbb törekvése arra irányul, hogy kontrollálja a tudatot, és úrrá legyen azon. Először kifejlesztjük magunkban az olyan alapvető erényeket, mint a hit, az odaadás, az erkölcsös élet és az adakozókedv, majd továbblépve fejlesztjük a koncentrációt, s végül elérjük a közvetlen belátást és a tiszta bölcsességet.

- Hogyan gyakorolhat mégis az a világi hívő, aki komolyan szeretné a megszabadulás útját járni?

Figyelmébe ajánlom a "nemes ember" öt erényét, melyeket a Buddha gyakran hangoztatott: hit, erkölcsös élet, adakozókedv, tanulás és bölcsesség.

[Közbevetés: …Tudom, hogy ezt manapság nem szívesen hallják, de mint hívő buddhista úgy vélem, hogy a valódi Buddha-Dhamma csak akkor gyakorolható, ha abban a hitben gyökerezik, hogy a Buddha az egyedüli teljesen megvilágosodott tanító, a Dhamma pedig egyedülálló tan, amely olyan perspektívát nyit a valóságra, melyek más tanokon keresztül nem hozzáférhető. Attól tartok, hogy ha a hitet egyfajta tetszőleges változónak tekintjük, amely bármire irányulhat, ami mélyen átérzett vágyainknak éppen megfelel, akkor az inkább zsákutcába vezethet bennünket ahelyett, hogy a szenvedés megszüntetésére ösztönözne. …Pontosan a hit teszi lehetővé, hogy a Buddhának azon kijelentéseire támaszkodjunk, amelyek ellentétben állnak megszokott világképünkkel és életmódunkkal. A Buddha tana ugyanis szembefordul szokványos attitűdjeinkkel és elképzeléseinkkel, és „árral szemben” halad (patiszótagami). Végtére is legtöbb szokásunk abból a vágyból ered, hogy boldogságot tapasztaljunk, elkerüljük a fájdalmat, és fenntartsuk azt az illúziót, hogy körülöttünk forog a világ. Ha elég világossá válik számunkra saját magunk szenvedése, akkor ez el fog vezetni oda, hogy visszataszítónak találjuk ezeket a szokásokat, bizalommal forduljunk a Buddha szavai felé, és vezérfonalként kövessük őket a megszabadulás ösvényén…]

Az erkölcsös élet sokkal többet jelent, mint egyes szabályok és előírások puszta betartását egy meditációs tanfolyam alatt. Hozzá tartozik ehhez azoknak a pozitív jellemvonásoknak a tudatos fejlesztése is, amelyek az öt gyakorlati szabály által történő önkorlátozás alapjai. Ezek a pozitív tulajdonságok magukban foglalják a kedvességet és az együttérzést, az őszinteség és a megelégedettség fejlesztését, az érzéki vágy megzabolázását, a házastársi hűséget, a következetes elköteleződést az igazság mellett minden kommunikációs helyzetben, valamint a józan, tiszta és kiegyensúlyozott tudatot.

A Dhamma-gyakorlat ezen a szinten, a hétköznapokban valóban az „élet művészetévé” válik – nem abban az értelemben, hogy kiszorítja a megszabadulás tradicionális eszméjét, hanem útmutatásként a világban élők számára. A Dhamma áttekinthető térképpé válik, amely lehetővé teszi számunkra, hogy eligazodjunk a hétköznapi élet számos nehéz kihívása közepette. Nem merev szabályok gyűjteményéről van itt szó, hanem értékekről, amelyek képessé tesznek bennünket arra, hogy üdvös és hasznos módon lépjünk kapcsolatba másokkal.
 A harmadik erény, az adakozókedv a buddhista országokban a Sangha részére szánt adományt jelenti, ám úgy vélem, nálunk az adakozókedv szélesebb körben is megnyilvánulhat, s általa kifejezhetjük együttérzésünket azokkal, akik nálunk rosszabb helyzetben vannak. Elhatározhatnánk például, hogy jövedelmünk bizonyos százalékával közhasznú szervezeteket és segélyprogramokat fogunk támogatni.
 A komoly világi hívő negyedik erénye a tanulás. Ez azt a törekvést jelenti, hogy megpróbáljuk a Dhammát, legalább annak főbb vonalaiban, fogalmi szinten megérteni. Ha nem is áll szándékunkban részletesen tanulmányozni a szövegeket, szem előtt kell tartanunk, hogy a lét buddhista értelmezése képezi a meditáció alapját, s ezért a módszeres tanulás hozzájárulhat a gyakorlás sikeréhez. A világi hívő ötödik erénye a bölcsesség. Ez az intellektuális megértéssel kezdődik, és a meditáció útján megtapasztalt belátásba torkollik…
 Amennyiben végig akarjuk járni a buddhista utat, meg kell tanulnunk hosszú távon gondolkodni, s ez egyben a türelem és az elszántság fejlesztését is jelenti. A türelem biztosítja, hogy ne csupán az legyen a célunk, hogy gyors eredményeket érjünk el, és életünket a meditációban elért személyes sikerekkel gazdagítsuk. A türelem teszi lehetővé, hogy hosszú ideig kitartsunk, azokban a nehéz és terméketlen szakaszokban is, amelyeken szükségszerűen át kell esnünk. Az elszántság vagy törekvés azt jelenti, hogy bár az út hosszú és nehéz, nem veszítjük el kedvünket, nem adjuk fel, s nem válunk hanyagokká. Ehelyett kitartunk, és elhatározásunkhoz hűen végigjárjuk az ösvényt, függetlenül attól, hogy ez hány életen át fog tartani, bízva abban, hogy amilyen odaadóan gyakorlunk, olyan mértékben haladunk előre, még akkor is, ha ez a haladás nem azonnal szemmel látható.

Ahhoz, hogy helyesen kövessük a Dhammát, alázatra is szükségünk van. Máskülönben azt gondolhatnánk, hogy már valóban értjük és helyesen taníthatjuk a Dhammát, pusztán mert elvégeztünk egy gyorstalpaló Szutta-tanfolyamot, vagy magunk mögött tudunk néhány évnyi meditációs elvonulást. Talán kevésbé volnánk elhamarkodottak, ha a Dhammát egy nagyon magas hegynek képzelnénk el, magunkat pedig hegymászóknak a peremhegyvidéken, akik előtt még hosszú-hosszú út áll a csúcsig. Amire szükségünk van, az a hit, hogy ez az a kivételes út, amely elvezet bennünket a csúcsra; a türelem, amellyel minden nap megteszünk rajta néhány lépést; és az elszántság, hogy nem adjuk fel, amíg el nem értük a csúcsot.

(Az első két fotó szerzője ismeretlen, a harmadik Orosz Tímea fotója, engedélyével közölve)

Szükséges ezt az utat látni és ismerni

"Polcz Alaine 19 évesen, a II. világháborúban megsérült, a klinikai halál állapotába került. Ez az élmény egész életén nyomot hagyott. 1949-ben végzett az ELTE Bölcsészettudományi Karán, pszichológia szakon. Ugyanebben az évben ment férjhez Mészöly Miklós íróhoz, akivel házassága 2001-ig, Mészöly haláláig tartott. Pályája kezdetén elmebetegekkel folytatott művészeti terápiát, később játékdiagnosztikával foglalkozott. 1970-től a Tűzoltó utcai II. számú Gyermekklinikán dolgozott, ahol a nagyon súlyos beteg és haldokló gyermekek és hozzátartozóik pszichológusa volt. 1976-ban Magyarországon elsőként hozott létre klinikai osztályon játszószobát, illetve külön szobát a szülők számára. 1991-ben hozta létre a Magyar Hospice Alapítványt." 

(Forrás: Wikipedia)

A halál szolgája - (rádiós beszélgetés Polcz Alaine-nel).

Polcz Alaine: Együtt a halálban és a gyászban

Július Evola: A megvalósítás és a halál utáni akciók

Tibeti Halottaskönyv I. - A halál mint életmód

Tibeti Halottaskönyv II. - Végtelen szabadság