Az itt közölt interjúrészletek forrása: Der lange Weg zum Gipfel – Interview mit dem Ehrw. Bhikkhu Bodhi. In: Buddhismus aktuell, Ausgabe 4/2004. A teljes interjú szövege eredetileg Climbing to the Top of the Mountain címmel jelent meg az Insight Journal 2002, Volume 19. számában.
Fordította: Ánanda (Sághy Bence), a fordítás forrása: Hosszú út a csúcsra
Bhikkhu Bodhi: … Itt, Amerikában talán nem túl szerencsés a theravàda buddhizmust egy olyan változatban meghonosítani, amely minden szokást és magatartásformát magával hoz Délkelet-Ázsiából. Mégis úgy vélem, alapvető fontosságú, hogy megőrizzük a Dhamma magját képező elveket, s hogy világossá tegyük a tulajdonképpeni célt, amiért valaki rászánja magát a Dhamma gyakorlására. Ha mindezzel találomra kísérletezünk, azt kockáztatjuk, hogy a külső formákkal együtt a lényeget is elveszítjük. Véleményem szerint jelenlegi helyzetünkben a veszély elsősorban nem a hagyományos buddhista formákhoz való merev ragaszkodásban, hanem a nyugati eszmerendszerhez történő túlzott alkalmazkodásban rejlik. Sok olyan buddhista kiadvánnyal találkoztam, amely magán viseli ennek a széles körben elterjedt, szinte már kötelező érvényűnek látszó programnak a nyomait. E törekvés a buddhista hitben és tanokban gyökerező buddhista gyakorlatokat megfosztja eredeti alapjuktól, s egy lényegében világi környezetbe ülteti őket át, melynek határait a nyugati humanizmus, különösen a humanista transzperszonális pszichológia jelöli ki.
- Kifejtené, hogyan történik mindez?
- Úgy vélem, jó példa erre, ahogyan a vipasszaná meditációt a nyugati pszichoterápiát kísérő vagy kiegészítő módszerként alkalmazzák. Önmagában nem okoznának nekem fejtörést azok a pszichológusok, akik a pszichés gyógyulást buddhista módszerekkel próbálják elősegíteni. Ha a buddhista meditáció hozzásegíti az embereket ahhoz, hogy jobban érezzék magukat, s tudatosabb és nyugodtabb életet éljenek, akkor ez jó. Ha a pszichoterapeuták a belső gyógyulás eszközeként fel tudják használni a buddhista meditációt, azt mondom: csak rajta! Végtére is a Tathágata nem „szűkmarkú tanító”, s engednünk kell, hogy ki-ki átvegye a Dhammából azt, amit hasznos célok elérésére hatékonyan alkalmazni tud.
Ami számomra aggodalomra ad okot, az egy olyan, a buddhista tanítók körében manapság tapasztalható trend, hogy a Buddha tanait merőben pszichológiai terminológiává alakítják, majd ezután kijelentik, hogy „ez a Dhamma”. Ez könnyen oda vezethet, hogy elmulasztjuk fölismerni: a tan saját keretei között tulajdonképpen nem azt a célt szolgálja, hogy „gyógyuláshoz”, „teljességhez” vagy „önmagunk elfogadásához” vezessen, hanem hogy elindítsa a tudatot a szabadság felé. Ennek során előbb meggyengíti a kötöttségünkért és szenvedésünkért felelős tudati tényezőket, végül pedig teljesen felszámolja őket. Ne feledjük, hogy a Buddha a Dhammát elsősorban nem az „élet művészeteként” tanította – jóllehet ez utóbbit is magában foglalja –, hanem a megszabadulás útjaként, amely elvezet minket a végső szabadsághoz és a megvilágosodáshoz. Amit pedig a Buddha a megvilágosodás alatt ért, az nem az emberi függőségünk ünneplése, sem pedig a gyengeségeinkbe való passzív beletörődés, hanem korlátaink meghaladása egy gyökeres átalakulást jelentő, forradalmi áttörés útján, amely a lét egy merőben más dimenziójába vezet át bennünket.
Ez az, amit a Dhammában a legizgalmasabbnak találok: hogy egy transzcendens dimenzióban csúcsosodik ki, amelyben túllépünk minden emberi függőségünkből fakadó hibán és sebezhetőségen, beleértve magát a halált is. A buddhista út célja nem az, hogy éberen éljünk és éberen haljunk meg (noha ez is értékes vívmány volna), hanem hogy élet és halál tökéletes meghaladásával elérjük a halálfelettit, a Végtelent, a Nibbánát. Ez az a cél, amely a Buddha előtt lebegett, amikor a megvilágosodás kulcsát kutatta, és ez az a lehetőség, amit az Ő ébredése megteremtett a világ számára. Erre irányul a helyes Dhamma-gyakorlat, s eredeti formájában ezt a célt szolgálja a gyakorlás.
Sokan mégis szem elől tévesztik ezt a célt, amikor a belátó meditációt csupán az éber élet eszközeként tanítják, amely hozzásegít ahhoz, hogy mosogatás vagy pelenkázás közben éberek és nyugodtak legyünk. Ha figyelmen kívül hagyjuk a Dhamma lételemét képező transzcendens dimenziót, akkor nézetem szerint nem marad belőle más, mint a tan egy lecsupaszított és gyengített változata, amely nem képes már arra, hogy elvezessen a megvilágosodáshoz. Bármily sok boldogságot tartogat is számunkra a világban a helyes Dhamma-gyakorlat, a tan végső soron mégsem arról szól, hogyan legyünk boldogok a világban, hanem arról, hogyan érhetjük el a „világ végét”. Ez a határvonal pedig nem valahol a világűr távoli régióiban húzódik, hanem ebben az ölnyi nagyságú testben, amely magába foglalja az érzékszerveket és a tudatot.
- Úgy gondolja tehát, hogy a Dhammát nem a megszabaduláshoz vezető útként tanítják?
- A jelenlegi nyugati buddhista kiadványokat olvasva az a benyomásom, hogy a buddhista gyakorlatnak erre az aspektusára kevés figyelmet fordítanak. Hallom, amint a tanítványokat arra tanítják, hogy fogadják el saját magukat; hogy pillanatról pillanatra, a jelenben éljenek, megragadás és ragaszkodás nélkül; hogy örömüket leljék sebezhetőségükben, megbecsüljék és ünnepeljék azt. Még egyszer: nem szeretném lebecsülni annak jelentőségét, hogy egészséges pszichés attitűddel álljunk hozzá a gyakorláshoz. Olyasvalaki számára, aki leértékeli saját magát, s mindig levert és rosszkedvű, az intenzív meditáció gyakorlása inkább káros, mint hasznos. Ugyanez mondható el arról is, akiben nem alakultak ki a pszichés integráció szilárd alapjai, vagy aki erősnek és magabiztosnak mutatva magát nem ismeri el gyengeségeit és érzékenységét.
Mégis hangsúlyozni kell, hogy a Buddha világos célkitűzésének szellemében történő gyakorlás feltételezi, hogy készek vagyunk kritikusan szemlélni tudatunk hétköznapi működését. Ez annyit tesz, hogy gyengeségeinket, azaz tudatunk elhomályosulását nem olyasvalaminek tekintjük, amit ünnepelnünk kellene, hanem gyenge pontoknak, amelyek elesettségünket és függőségünket jelzik. Ez a kritikus hozzáállás feltételezi továbbá az arra való szilárd eltökéltséget is, hogy önmagunkat és tudatunk működését mind pillanatról pillanatra, mind pedig annak hosszabb távú, stabilabb és tartós kihatásaiban gyökeresen átformáljuk.
Ha tehát a Buddha útját járjuk, akkor éles határvonalat húzunk jelenlegi személyiségünk (hajlamaink, meggyőződéseink, szokásaink, stb.) és az elérni kívánt ideálok között, amelyeket a buddhista út gyakorlásával megkísérlünk megtestesíteni. A tudati hajlamok, amelyeket fel kell ismernünk és meg kell próbálunk korrigálni, vagyis a klesák – szennyeződések vagy homályok – a következők: a mohóság, a gyűlölet és az elvakultság három alapvető szennyeződése, továbbá az ezekből fakadó harag, önfejűség, önteltség, hiúság, féltékenység, önzés, képmutatás, stb.
A nagy cél tehát, amire a buddhista út irányul, nem „hétköznapi tudatunk” csodája, hanem a minden szennyeződéstől és negatív befolyástól megtisztult tudat, amelyet a tiszta bölcsesség fénye világít meg, amely megszabadult minden köteléktől és béklyótól, s át van itatva a mély és tiszta belátásból fakadó egyetemes szeretet és részvét érzésével. A buddhista út gyakorlása során tehát szisztematikus módon szűkítjük a szakadékot hétköznapi, nem-megvilágosodott tudatunk és a megvilágosodott, szabad állapot között, amely a halálfelettibe emelkedik, s eggyé válik azzal.
Ahhoz, hogy ezt a transzcendens célt elérjük, gondos, aprólékos és fokozatosan haladó gyakorlásra van szükség, melynek legalapvetőbb törekvése arra irányul, hogy kontrollálja a tudatot, és úrrá legyen azon. Először kifejlesztjük magunkban az olyan alapvető erényeket, mint a hit, az odaadás, az erkölcsös élet és az adakozókedv, majd továbblépve fejlesztjük a koncentrációt, s végül elérjük a közvetlen belátást és a tiszta bölcsességet.
- Hogyan gyakorolhat mégis az a világi hívő, aki komolyan szeretné a megszabadulás útját járni?
Figyelmébe ajánlom a "nemes ember" öt erényét, melyeket a Buddha gyakran hangoztatott: hit, erkölcsös élet, adakozókedv, tanulás és bölcsesség.
[Közbevetés: …Tudom, hogy ezt manapság nem szívesen hallják, de mint hívő buddhista úgy vélem, hogy a valódi Buddha-Dhamma csak akkor gyakorolható, ha abban a hitben gyökerezik, hogy a Buddha az egyedüli teljesen megvilágosodott tanító, a Dhamma pedig egyedülálló tan, amely olyan perspektívát nyit a valóságra, melyek más tanokon keresztül nem hozzáférhető. Attól tartok, hogy ha a hitet egyfajta tetszőleges változónak tekintjük, amely bármire irányulhat, ami mélyen átérzett vágyainknak éppen megfelel, akkor az inkább zsákutcába vezethet bennünket ahelyett, hogy a szenvedés megszüntetésére ösztönözne. …Pontosan a hit teszi lehetővé, hogy a Buddhának azon kijelentéseire támaszkodjunk, amelyek ellentétben állnak megszokott világképünkkel és életmódunkkal. A Buddha tana ugyanis szembefordul szokványos attitűdjeinkkel és elképzeléseinkkel, és „árral szemben” halad (patiszótagami). Végtére is legtöbb szokásunk abból a vágyból ered, hogy boldogságot tapasztaljunk, elkerüljük a fájdalmat, és fenntartsuk azt az illúziót, hogy körülöttünk forog a világ. Ha elég világossá válik számunkra saját magunk szenvedése, akkor ez el fog vezetni oda, hogy visszataszítónak találjuk ezeket a szokásokat, bizalommal forduljunk a Buddha szavai felé, és vezérfonalként kövessük őket a megszabadulás ösvényén…]
Az erkölcsös élet sokkal többet jelent, mint egyes szabályok és előírások puszta betartását egy meditációs tanfolyam alatt. Hozzá tartozik ehhez azoknak a pozitív jellemvonásoknak a tudatos fejlesztése is, amelyek az öt gyakorlati szabály által történő önkorlátozás alapjai. Ezek a pozitív tulajdonságok magukban foglalják a kedvességet és az együttérzést, az őszinteség és a megelégedettség fejlesztését, az érzéki vágy megzabolázását, a házastársi hűséget, a következetes elköteleződést az igazság mellett minden kommunikációs helyzetben, valamint a józan, tiszta és kiegyensúlyozott tudatot.
A Dhamma-gyakorlat ezen a szinten, a hétköznapokban valóban az „élet művészetévé” válik – nem abban az értelemben, hogy kiszorítja a megszabadulás tradicionális eszméjét, hanem útmutatásként a világban élők számára. A Dhamma áttekinthető térképpé válik, amely lehetővé teszi számunkra, hogy eligazodjunk a hétköznapi élet számos nehéz kihívása közepette. Nem merev szabályok gyűjteményéről van itt szó, hanem értékekről, amelyek képessé tesznek bennünket arra, hogy üdvös és hasznos módon lépjünk kapcsolatba másokkal.
A harmadik erény, az adakozókedv a buddhista országokban a Sangha részére szánt adományt jelenti, ám úgy vélem, nálunk az adakozókedv szélesebb körben is megnyilvánulhat, s általa kifejezhetjük együttérzésünket azokkal, akik nálunk rosszabb helyzetben vannak. Elhatározhatnánk például, hogy jövedelmünk bizonyos százalékával közhasznú szervezeteket és segélyprogramokat fogunk támogatni.
A komoly világi hívő negyedik erénye a tanulás. Ez azt a törekvést jelenti, hogy megpróbáljuk a Dhammát, legalább annak főbb vonalaiban, fogalmi szinten megérteni. Ha nem is áll szándékunkban részletesen tanulmányozni a szövegeket, szem előtt kell tartanunk, hogy a lét buddhista értelmezése képezi a meditáció alapját, s ezért a módszeres tanulás hozzájárulhat a gyakorlás sikeréhez. A világi hívő ötödik erénye a bölcsesség. Ez az intellektuális megértéssel kezdődik, és a meditáció útján megtapasztalt belátásba torkollik…
Amennyiben végig akarjuk járni a buddhista utat, meg kell tanulnunk hosszú távon gondolkodni, s ez egyben a türelem és az elszántság fejlesztését is jelenti. A türelem biztosítja, hogy ne csupán az legyen a célunk, hogy gyors eredményeket érjünk el, és életünket a meditációban elért személyes sikerekkel gazdagítsuk. A türelem teszi lehetővé, hogy hosszú ideig kitartsunk, azokban a nehéz és terméketlen szakaszokban is, amelyeken szükségszerűen át kell esnünk. Az elszántság vagy törekvés azt jelenti, hogy bár az út hosszú és nehéz, nem veszítjük el kedvünket, nem adjuk fel, s nem válunk hanyagokká. Ehelyett kitartunk, és elhatározásunkhoz hűen végigjárjuk az ösvényt, függetlenül attól, hogy ez hány életen át fog tartani, bízva abban, hogy amilyen odaadóan gyakorlunk, olyan mértékben haladunk előre, még akkor is, ha ez a haladás nem azonnal szemmel látható.
Ahhoz, hogy helyesen kövessük a Dhammát, alázatra is szükségünk van. Máskülönben azt gondolhatnánk, hogy már valóban értjük és helyesen taníthatjuk a Dhammát, pusztán mert elvégeztünk egy gyorstalpaló Szutta-tanfolyamot, vagy magunk mögött tudunk néhány évnyi meditációs elvonulást. Talán kevésbé volnánk elhamarkodottak, ha a Dhammát egy nagyon magas hegynek képzelnénk el, magunkat pedig hegymászóknak a peremhegyvidéken, akik előtt még hosszú-hosszú út áll a csúcsig. Amire szükségünk van, az a hit, hogy ez az a kivételes út, amely elvezet bennünket a csúcsra; a türelem, amellyel minden nap megteszünk rajta néhány lépést; és az elszántság, hogy nem adjuk fel, amíg el nem értük a csúcsot.
Bhikkhu Bodhi: … Itt, Amerikában talán nem túl szerencsés a theravàda buddhizmust egy olyan változatban meghonosítani, amely minden szokást és magatartásformát magával hoz Délkelet-Ázsiából. Mégis úgy vélem, alapvető fontosságú, hogy megőrizzük a Dhamma magját képező elveket, s hogy világossá tegyük a tulajdonképpeni célt, amiért valaki rászánja magát a Dhamma gyakorlására. Ha mindezzel találomra kísérletezünk, azt kockáztatjuk, hogy a külső formákkal együtt a lényeget is elveszítjük. Véleményem szerint jelenlegi helyzetünkben a veszély elsősorban nem a hagyományos buddhista formákhoz való merev ragaszkodásban, hanem a nyugati eszmerendszerhez történő túlzott alkalmazkodásban rejlik. Sok olyan buddhista kiadvánnyal találkoztam, amely magán viseli ennek a széles körben elterjedt, szinte már kötelező érvényűnek látszó programnak a nyomait. E törekvés a buddhista hitben és tanokban gyökerező buddhista gyakorlatokat megfosztja eredeti alapjuktól, s egy lényegében világi környezetbe ülteti őket át, melynek határait a nyugati humanizmus, különösen a humanista transzperszonális pszichológia jelöli ki.
- Kifejtené, hogyan történik mindez?
- Úgy vélem, jó példa erre, ahogyan a vipasszaná meditációt a nyugati pszichoterápiát kísérő vagy kiegészítő módszerként alkalmazzák. Önmagában nem okoznának nekem fejtörést azok a pszichológusok, akik a pszichés gyógyulást buddhista módszerekkel próbálják elősegíteni. Ha a buddhista meditáció hozzásegíti az embereket ahhoz, hogy jobban érezzék magukat, s tudatosabb és nyugodtabb életet éljenek, akkor ez jó. Ha a pszichoterapeuták a belső gyógyulás eszközeként fel tudják használni a buddhista meditációt, azt mondom: csak rajta! Végtére is a Tathágata nem „szűkmarkú tanító”, s engednünk kell, hogy ki-ki átvegye a Dhammából azt, amit hasznos célok elérésére hatékonyan alkalmazni tud.
Ami számomra aggodalomra ad okot, az egy olyan, a buddhista tanítók körében manapság tapasztalható trend, hogy a Buddha tanait merőben pszichológiai terminológiává alakítják, majd ezután kijelentik, hogy „ez a Dhamma”. Ez könnyen oda vezethet, hogy elmulasztjuk fölismerni: a tan saját keretei között tulajdonképpen nem azt a célt szolgálja, hogy „gyógyuláshoz”, „teljességhez” vagy „önmagunk elfogadásához” vezessen, hanem hogy elindítsa a tudatot a szabadság felé. Ennek során előbb meggyengíti a kötöttségünkért és szenvedésünkért felelős tudati tényezőket, végül pedig teljesen felszámolja őket. Ne feledjük, hogy a Buddha a Dhammát elsősorban nem az „élet művészeteként” tanította – jóllehet ez utóbbit is magában foglalja –, hanem a megszabadulás útjaként, amely elvezet minket a végső szabadsághoz és a megvilágosodáshoz. Amit pedig a Buddha a megvilágosodás alatt ért, az nem az emberi függőségünk ünneplése, sem pedig a gyengeségeinkbe való passzív beletörődés, hanem korlátaink meghaladása egy gyökeres átalakulást jelentő, forradalmi áttörés útján, amely a lét egy merőben más dimenziójába vezet át bennünket.
Ez az, amit a Dhammában a legizgalmasabbnak találok: hogy egy transzcendens dimenzióban csúcsosodik ki, amelyben túllépünk minden emberi függőségünkből fakadó hibán és sebezhetőségen, beleértve magát a halált is. A buddhista út célja nem az, hogy éberen éljünk és éberen haljunk meg (noha ez is értékes vívmány volna), hanem hogy élet és halál tökéletes meghaladásával elérjük a halálfelettit, a Végtelent, a Nibbánát. Ez az a cél, amely a Buddha előtt lebegett, amikor a megvilágosodás kulcsát kutatta, és ez az a lehetőség, amit az Ő ébredése megteremtett a világ számára. Erre irányul a helyes Dhamma-gyakorlat, s eredeti formájában ezt a célt szolgálja a gyakorlás.
Sokan mégis szem elől tévesztik ezt a célt, amikor a belátó meditációt csupán az éber élet eszközeként tanítják, amely hozzásegít ahhoz, hogy mosogatás vagy pelenkázás közben éberek és nyugodtak legyünk. Ha figyelmen kívül hagyjuk a Dhamma lételemét képező transzcendens dimenziót, akkor nézetem szerint nem marad belőle más, mint a tan egy lecsupaszított és gyengített változata, amely nem képes már arra, hogy elvezessen a megvilágosodáshoz. Bármily sok boldogságot tartogat is számunkra a világban a helyes Dhamma-gyakorlat, a tan végső soron mégsem arról szól, hogyan legyünk boldogok a világban, hanem arról, hogyan érhetjük el a „világ végét”. Ez a határvonal pedig nem valahol a világűr távoli régióiban húzódik, hanem ebben az ölnyi nagyságú testben, amely magába foglalja az érzékszerveket és a tudatot.
- Úgy gondolja tehát, hogy a Dhammát nem a megszabaduláshoz vezető útként tanítják?
- A jelenlegi nyugati buddhista kiadványokat olvasva az a benyomásom, hogy a buddhista gyakorlatnak erre az aspektusára kevés figyelmet fordítanak. Hallom, amint a tanítványokat arra tanítják, hogy fogadják el saját magukat; hogy pillanatról pillanatra, a jelenben éljenek, megragadás és ragaszkodás nélkül; hogy örömüket leljék sebezhetőségükben, megbecsüljék és ünnepeljék azt. Még egyszer: nem szeretném lebecsülni annak jelentőségét, hogy egészséges pszichés attitűddel álljunk hozzá a gyakorláshoz. Olyasvalaki számára, aki leértékeli saját magát, s mindig levert és rosszkedvű, az intenzív meditáció gyakorlása inkább káros, mint hasznos. Ugyanez mondható el arról is, akiben nem alakultak ki a pszichés integráció szilárd alapjai, vagy aki erősnek és magabiztosnak mutatva magát nem ismeri el gyengeségeit és érzékenységét.
Mégis hangsúlyozni kell, hogy a Buddha világos célkitűzésének szellemében történő gyakorlás feltételezi, hogy készek vagyunk kritikusan szemlélni tudatunk hétköznapi működését. Ez annyit tesz, hogy gyengeségeinket, azaz tudatunk elhomályosulását nem olyasvalaminek tekintjük, amit ünnepelnünk kellene, hanem gyenge pontoknak, amelyek elesettségünket és függőségünket jelzik. Ez a kritikus hozzáállás feltételezi továbbá az arra való szilárd eltökéltséget is, hogy önmagunkat és tudatunk működését mind pillanatról pillanatra, mind pedig annak hosszabb távú, stabilabb és tartós kihatásaiban gyökeresen átformáljuk.
Ha tehát a Buddha útját járjuk, akkor éles határvonalat húzunk jelenlegi személyiségünk (hajlamaink, meggyőződéseink, szokásaink, stb.) és az elérni kívánt ideálok között, amelyeket a buddhista út gyakorlásával megkísérlünk megtestesíteni. A tudati hajlamok, amelyeket fel kell ismernünk és meg kell próbálunk korrigálni, vagyis a klesák – szennyeződések vagy homályok – a következők: a mohóság, a gyűlölet és az elvakultság három alapvető szennyeződése, továbbá az ezekből fakadó harag, önfejűség, önteltség, hiúság, féltékenység, önzés, képmutatás, stb.
A nagy cél tehát, amire a buddhista út irányul, nem „hétköznapi tudatunk” csodája, hanem a minden szennyeződéstől és negatív befolyástól megtisztult tudat, amelyet a tiszta bölcsesség fénye világít meg, amely megszabadult minden köteléktől és béklyótól, s át van itatva a mély és tiszta belátásból fakadó egyetemes szeretet és részvét érzésével. A buddhista út gyakorlása során tehát szisztematikus módon szűkítjük a szakadékot hétköznapi, nem-megvilágosodott tudatunk és a megvilágosodott, szabad állapot között, amely a halálfelettibe emelkedik, s eggyé válik azzal.
Ahhoz, hogy ezt a transzcendens célt elérjük, gondos, aprólékos és fokozatosan haladó gyakorlásra van szükség, melynek legalapvetőbb törekvése arra irányul, hogy kontrollálja a tudatot, és úrrá legyen azon. Először kifejlesztjük magunkban az olyan alapvető erényeket, mint a hit, az odaadás, az erkölcsös élet és az adakozókedv, majd továbblépve fejlesztjük a koncentrációt, s végül elérjük a közvetlen belátást és a tiszta bölcsességet.
- Hogyan gyakorolhat mégis az a világi hívő, aki komolyan szeretné a megszabadulás útját járni?
Figyelmébe ajánlom a "nemes ember" öt erényét, melyeket a Buddha gyakran hangoztatott: hit, erkölcsös élet, adakozókedv, tanulás és bölcsesség.
[Közbevetés: …Tudom, hogy ezt manapság nem szívesen hallják, de mint hívő buddhista úgy vélem, hogy a valódi Buddha-Dhamma csak akkor gyakorolható, ha abban a hitben gyökerezik, hogy a Buddha az egyedüli teljesen megvilágosodott tanító, a Dhamma pedig egyedülálló tan, amely olyan perspektívát nyit a valóságra, melyek más tanokon keresztül nem hozzáférhető. Attól tartok, hogy ha a hitet egyfajta tetszőleges változónak tekintjük, amely bármire irányulhat, ami mélyen átérzett vágyainknak éppen megfelel, akkor az inkább zsákutcába vezethet bennünket ahelyett, hogy a szenvedés megszüntetésére ösztönözne. …Pontosan a hit teszi lehetővé, hogy a Buddhának azon kijelentéseire támaszkodjunk, amelyek ellentétben állnak megszokott világképünkkel és életmódunkkal. A Buddha tana ugyanis szembefordul szokványos attitűdjeinkkel és elképzeléseinkkel, és „árral szemben” halad (patiszótagami). Végtére is legtöbb szokásunk abból a vágyból ered, hogy boldogságot tapasztaljunk, elkerüljük a fájdalmat, és fenntartsuk azt az illúziót, hogy körülöttünk forog a világ. Ha elég világossá válik számunkra saját magunk szenvedése, akkor ez el fog vezetni oda, hogy visszataszítónak találjuk ezeket a szokásokat, bizalommal forduljunk a Buddha szavai felé, és vezérfonalként kövessük őket a megszabadulás ösvényén…]
Az erkölcsös élet sokkal többet jelent, mint egyes szabályok és előírások puszta betartását egy meditációs tanfolyam alatt. Hozzá tartozik ehhez azoknak a pozitív jellemvonásoknak a tudatos fejlesztése is, amelyek az öt gyakorlati szabály által történő önkorlátozás alapjai. Ezek a pozitív tulajdonságok magukban foglalják a kedvességet és az együttérzést, az őszinteség és a megelégedettség fejlesztését, az érzéki vágy megzabolázását, a házastársi hűséget, a következetes elköteleződést az igazság mellett minden kommunikációs helyzetben, valamint a józan, tiszta és kiegyensúlyozott tudatot.
A Dhamma-gyakorlat ezen a szinten, a hétköznapokban valóban az „élet művészetévé” válik – nem abban az értelemben, hogy kiszorítja a megszabadulás tradicionális eszméjét, hanem útmutatásként a világban élők számára. A Dhamma áttekinthető térképpé válik, amely lehetővé teszi számunkra, hogy eligazodjunk a hétköznapi élet számos nehéz kihívása közepette. Nem merev szabályok gyűjteményéről van itt szó, hanem értékekről, amelyek képessé tesznek bennünket arra, hogy üdvös és hasznos módon lépjünk kapcsolatba másokkal.
A harmadik erény, az adakozókedv a buddhista országokban a Sangha részére szánt adományt jelenti, ám úgy vélem, nálunk az adakozókedv szélesebb körben is megnyilvánulhat, s általa kifejezhetjük együttérzésünket azokkal, akik nálunk rosszabb helyzetben vannak. Elhatározhatnánk például, hogy jövedelmünk bizonyos százalékával közhasznú szervezeteket és segélyprogramokat fogunk támogatni.
A komoly világi hívő negyedik erénye a tanulás. Ez azt a törekvést jelenti, hogy megpróbáljuk a Dhammát, legalább annak főbb vonalaiban, fogalmi szinten megérteni. Ha nem is áll szándékunkban részletesen tanulmányozni a szövegeket, szem előtt kell tartanunk, hogy a lét buddhista értelmezése képezi a meditáció alapját, s ezért a módszeres tanulás hozzájárulhat a gyakorlás sikeréhez. A világi hívő ötödik erénye a bölcsesség. Ez az intellektuális megértéssel kezdődik, és a meditáció útján megtapasztalt belátásba torkollik…
Amennyiben végig akarjuk járni a buddhista utat, meg kell tanulnunk hosszú távon gondolkodni, s ez egyben a türelem és az elszántság fejlesztését is jelenti. A türelem biztosítja, hogy ne csupán az legyen a célunk, hogy gyors eredményeket érjünk el, és életünket a meditációban elért személyes sikerekkel gazdagítsuk. A türelem teszi lehetővé, hogy hosszú ideig kitartsunk, azokban a nehéz és terméketlen szakaszokban is, amelyeken szükségszerűen át kell esnünk. Az elszántság vagy törekvés azt jelenti, hogy bár az út hosszú és nehéz, nem veszítjük el kedvünket, nem adjuk fel, s nem válunk hanyagokká. Ehelyett kitartunk, és elhatározásunkhoz hűen végigjárjuk az ösvényt, függetlenül attól, hogy ez hány életen át fog tartani, bízva abban, hogy amilyen odaadóan gyakorlunk, olyan mértékben haladunk előre, még akkor is, ha ez a haladás nem azonnal szemmel látható.
Ahhoz, hogy helyesen kövessük a Dhammát, alázatra is szükségünk van. Máskülönben azt gondolhatnánk, hogy már valóban értjük és helyesen taníthatjuk a Dhammát, pusztán mert elvégeztünk egy gyorstalpaló Szutta-tanfolyamot, vagy magunk mögött tudunk néhány évnyi meditációs elvonulást. Talán kevésbé volnánk elhamarkodottak, ha a Dhammát egy nagyon magas hegynek képzelnénk el, magunkat pedig hegymászóknak a peremhegyvidéken, akik előtt még hosszú-hosszú út áll a csúcsig. Amire szükségünk van, az a hit, hogy ez az a kivételes út, amely elvezet bennünket a csúcsra; a türelem, amellyel minden nap megteszünk rajta néhány lépést; és az elszántság, hogy nem adjuk fel, amíg el nem értük a csúcsot.
(Az első két fotó szerzője ismeretlen, a harmadik Orosz Tímea fotója, engedélyével közölve)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése