2012. jan. 28.

A félelem nem ment meg semmitől

Fotó: P. Z.


"Ha végigtekintünk félelmeink külön, siralmas történetén, két dolgot állapíthatunk meg. Egyik az, hogy rengeteget féltünk hiába, teljesen fölöslegesen. Annyi energiát fordítottunk félelemre, amellyel nyelveket tanulhattunk, karriert építhettünk vagy nagy műveket alkothattunk volna. Másik az, hogy ha rémképeinknek csak egy tizedrésze megvalósul, hozzátartozóinkkal együtt már ezerszeres halált haltunk volna a legválogatottabb kínzások közepette. Mindkét tény azt bizonyítja, hogy erőink nagy részét egészen terméketlen, negatív és destruktív dolgokra pazaroljuk. Mert félelemmel sohasem javíthatunk sorsunkon, legfeljebb nagyon súlyos mértékben ronthatunk rajta. A félelemmel soha el nem háríthatjuk a rosszat, sőt felfokozzuk veszélyét. A félelem nem ment meg semmitől, csak nagyobb bajba taszít. A félelem nem gyógyít, hanem megbetegít.

A félelem, az úgynevezett ijedtség reflexein túl, legnagyobbrészt készületlenségünk miatt vesz erőt rajtunk rajtaütésszerűen, azért, mert mint az élet legtöbb veszélyforrásával szemben, ezen a vonalon sem építettünk védelmi rendszert. A védelmi rendszer annyiból áll, hogy az elkerülhetetlen, létformánk törvényét az élet minden relációjában és pillanatában számításba vesszük. Pontos költségvetést készítünk, amelynek alapösszege a következő tétel: az, hogy születtünk, magába rejti a biztos halált! Most azt kell eldöntenünk, mi az élet? Miért van az élet? Mi a halál? És miért van a halál?

Ha ezt a gondolatsort végignyomoztuk, élővé tettük magunkban, nem sok félnivalónk marad, mert érdeklődésünk és törekvéseink súlypontja áthelyeződik az egyedül lényeges kérdésre: mi az élet célja? Mi az élet kozmikus célja és a kozmikus célon belül mi az egyéni célunk fejlődésünk jelen etapjában. A félelemnek persze célunk kijelölése után is sok titkos, váratlan fegyvere marad. Félelmetes nyomorúság, bánat, borzalomkomplexumok párolognak körvonaltalanul tudatunk küszöbén túl. Mégis biztos, hogy a bajok nagy részét elkerülhetjük, ha azokat a dolgokat önként megtesszük, amelyeket a sors kemény csapásai volnának hivatva véghezvinni, megismerésünk gyarapodása és erkölcsi gyógyulásunk érdekében.

A félelem kioldásának, vagyis megváltásának másik forrása bennünk: szorongásaink, antipátiáink, idioszinkráziáink, neurózisaink koncentratív és meditatív elemzése. Ezek az iszonygátak általában védő és figyelmeztető berendezések bennünk. Veszélypontokon jelző tilalomtáblák és útmutatók. Elriasztanak egy iránytól, ahol már többször rosszul jártunk."


(Szepes Mária: A mindennapi élet mágiája - részlet)

Csak tüzet adjon!



A mester egyszer, a városban járván, egy presszó teraszán magányosan kávézó nőt pillantott meg. Odalépett hozzá, és tüzet kért tőle.

- De hiszen nincs is cigarettája! - csodálkozott a nő.

- Nem dohányzom. Csak tüzet adjon - mosolygott a mester.
A nő megvilágosodott. (Először volt boldog.)

(Halmai Tamás: Az üresség közepe - részlet, a fotó szerzője ismeretlen)

2012. jan. 25.

Milyen kívánság formálta ki testünket?


"Láttam egyszer egy asszony arcát, s megpillantottam benne mindannyi, még meg sem született gyermekét. És egy asszony belenézett az arcomba és ismerte minden ősömet, akik már meghaltak, mielőtt ő megszületett.
Szeretnék most megvalósulni. De hogyan tehetném, úgy, hogy bolygóvá váljak, amelyen élet van. Nem ez minden ember célja? 

Minden gyöngyszem egy templom, amely fájdalomból épült egy homokszem köré. Milyen kívánság formálta ki testünket és miféle mag köré? Ha Isten engem, egy kavicsot, abba a csodálatos tóba beledobna, számtalan gyűrűvel zavarnám meg felületét. De mélyére érve nagy nyugalom fogna el. Szótlanságot adjatok nekem és én dacolok az éjszakával.

(Kahlil Gibran: Homok és tajték - részlet; 
a szöveg Baltásné Nagy Ildikó ötlete alapján párosítva a fotóhoz)

2012. jan. 22.

Sajtból van

Fotó: P. Z.
Végre sikerült egy elfogadható képet készítenem a Holdról, az eddigiek mind homályosak lettek. Csak egy kis, egyszerű "kézi" fényképezőm van, az ilyen távoli tárgyakat általában nem tudja jól befogni (vagy csak én nem értek hozzá). Ez is csak "véletlenül" sikerült, a sorozat többi tagja nem lett jó. Néhány napja, korán reggel, fagyos időben, teljesen tiszta légkör mellett készítettem.

2012. jan. 19.

Semmi sem az, aminek látszik

Fotó: P. Z.

"Ez a varázsbarlang egyébként a szamszára egész felfordulását is jelképezi, mert ebben a vidámparkhoz hasonló intézményben, ebben az elvarázsolt barlangban semmi sem az, aminek látszik: a szendvicsek elpukkannak, a sütemény füstölögni kezd, a bor tűzszikrákat szór, a fotel kilöki magából azt, aki beleül. A felcserélődés állapota ez, még mindig az alkímiai erjedés stációja..."

(Danyi Zoltán: Hamvas Béla ezoterizmusa 
- alkímia, hermetika, mágia a Karnevál című regényben)

2012. jan. 16.

"Valahogy így gondoltam"

Fotó: P. Z.


"Kánha a földre borult mestere iránti szeretetében és tiszteletében, s minden ereje abban a pillanatban visszatért.
Egyedül indult a takács keresésére, akit csodálatos módon, a beérkezettség jeleinek megnyilvánulása által talált meg. Leborult előtte és kérlelte, hadd legyen a tanítványa. Mindenben engedelmességet fogadott neki. Azután rögvest együtt mentek el a hullaégető helyre, ahol is egy viszonylag még frissnek mondható holttestre leltek.
– Na, fiam, egyél!
– Hogy én?!!!
– Jó étvágyat.
– Krbrzstlkzstkr – zihálta Kánha, azzal leszelt a hullából egy kiadós szeletet, és salátával meg hagymával egy zsemlébe rakta.
– Ne így! Még a végén elterjed ez az undorító szokás! – mondta megvetően mestere, avval farkassá lett és vicsorogva zabálni kezdte étkét, majd egyszerre visszaváltozott emberré:
- Valahogy így gondoltam."

(Részlet Soós Sándor: A nyolcvannégy mahásziddha legendája című könyvéből. 
Ez a rész a Kánhapa (Krisnácsárja), a sötét sziddha fejezetben található. 
A teljes könyv letölthető INNEN.)

2012. jan. 15.

Aki kifelé néz, álmodik, aki befelé pillant, felébred



Tolvaly Ferenc filmje (teljes film).

"Úgy érzem, minél közelebb utazom a buddhizmus szent helyeihez, annál jobban távolodom tőlük. Más utat kell választanom. A lelkem mélyébe kell ereszkednem, hogy megtaláljam, amit keresek.
Tiszta lappal kezdeni.
Nagyon hosszú lesz ez az út..."

Tolvaly Ferenc író, filmrendező, üzletember, médiaszemélyiség a Wikipédia szerint 1957-ben született Marosvásárhelyen.

A jól menő dolgok már untatnak - interjú a szerzővel.
Böjt Coelho módra - könyvrecenzió.

2012. jan. 12.

Szeretem azt, aki megállott

Fotó: P. Z.


Ady Endre

A Halál rokona

Én a Halál rokona vagyok,
Szeretem a tűnő szerelmet,
Szeretem megcsókolni azt,
Aki elmegy.

Szeretem a beteg rózsákat,
Hervadva ha vágynak, a nőket,
A sugaras, a bánatos
Ősz-időket.

Szeretem a szomorú órák
Kisértetes, intő hivását,
A nagy Halál, a szent Halál
Játszi mását.

Szeretem az elutazókat,
Sírókat és fölébredőket
S dér-esős, hideg hajnalon
A mezőket.

Szeretem a fáradt lemondást,
Könnyetlen sírást és a békét,
Bölcsek, poéták, betegek
Menedékét.

Szeretem azt, aki csalódott,
Aki rokkant, aki megállott,
Aki nem hisz, aki borus:
A világot.

Én a Halál rokona vagyok,
Szeretem a tűnő szerelmet,
Szeretem megcsókolni azt,
Aki elmegy.

2012. jan. 10.

Nem csőd, csak megoldandó feladat

Fotó: Pásztor Zoltán

"Az egész világ zeng attól, hogy válság van. Reggeltől estig azt halljuk, hogyan zuhannak a részvényárfolyamok, minek megy fel éppen az ára, hány embert bocsátottak el, mekkora az államháztartás hiánya, és mennyit kell elvenni az emberektől, hogy a lyukakat betömjék. Szakértők azt jósolják, lesz ez még rosszabb is, ez még csak a kezdet. A média kedvenc olvasottság- és nézettségfokozó eszköze a félelemkeltés. Így aztán most mindent bele. Válság mindenütt. Ha rajtam múlhatott volna, most nem lenne válság.
A válság a polgár számára fikció, átláthatatlan folyamat, olyan, mint a világegyetem tágulása. Elhitetik velünk, hogy részesei és alakítói vagyunk a nagy folyamatoknak. Amit eddig a hátunk mögött elszúrtak, azt most hirtelen közös üggyé, közös felelősséggé akarják tenni. A politika és a média arra kényszerít bennünket, hogy reggeltől estig a válságban gondolkodjunk, hogy a válság gondolata hasson át, szorongasson és bénítson meg minket.
De jó ez valamire? Azon aggódjak, hogy a Nikkei index esik? Azt se tudom mi az...
Robert Rosenthal kísérleteivel megmutatta, hogy ha egy osztályban a gyerekek véletlenül kiválasztott csoportjáról hamis tesztek alapján azt állítják, hogy szuperintelligensek, akkor ezek a gyerekek az év végére kiváló eredményt fognak produkálni, a "buták" pedig leromlanak. A Rosenthal hatás lényege, hogy a dolgokról alkotott hiedelem megvalósítja a hiedelmet.
Aki elhiszi, hogy válság van, aki elhiszi, hogy az most tönkre fogja zúzni az ő kis életét, az akaratlanul is legrosszabb félelmeit valósítja meg. Félelmében már nem teszi meg azt sem, amit megtehetne, s ezzel idézi elő végül a vesztét. Aki viszont azt gondolja, vannak a nehézségek, amelyek azért valahogyan csak megoldhatók, az meg is fogja őket oldani.
Sok család életében megfigyelhető, hogy egyszer fent, egyszer lent. Forradalmak, háborúk, koncentrációs táborok, diktatúrák, kitelepítések, erőszakos beszervezések, nincstelenség, betegség, halál és munkanélküliség. Ezer válfaja van a szenvedésnek és a balsorsnak, s a megpróbáltatások sosem múlnak el, csak mindig másokat érintenek. Ez amolyan történelmi vetésforgó. Nincs család, amelyben valamikor valakinek ne kellett volna helytállnia. Talán most Ön következik, talán most az Ön helytállásán és erején múlik, lesz-e jövője a családjának. A sorscsapás egyben mindig küldetés is. Terhes küldetés, néha kell meggyőzésként egy cethal is, de előbb-utóbb rájövünk, hogy nincs más választás."

Forrás és teljes cikk: Szendi Gábor: A válság

2012. jan. 9.

Anyám kisétált a fejemből és eltűnt az ürességben

"Nem vagyunk pesszimisták a dolgokkal kapcsolatban, hanem megfigyeljük őket, így nem várunk az élettől mást, mint ami az valójában. Meg tudunk birkózni az élettel: elviseljük, amikor nehéz, és örömünket leljük benne, amikor bűbájos. Ha megértjük ezt, akkor anélkül élvezhetjük az életet, hogy annak tehetetlen áldozatai lennénk. Mennyi szomorúság mérgezi meg az emberi létet, azáltal, hogy mást várunk az élettől, mint amit az ad! Olyan romantikus gondolatok lepik el tudatunkat, hogy: egy nap majd találkozunk a „Nagy Ő"-vel, egymásba szeretünk, hogy soha sem veszekszünk, és teljes egyetértésben éljük az életünket. De mi van a halállal? Valószínû ezt gondolod: „Nos, lehet, hogy egyszerre fogunk meghalni." Ebben reménykedsz, ugye? Először van a remény, aztán pedig a kétségbeesés, amikor a szeretett személy előtted hal meg, vagy ha lelép a postással, vagy az utazási ügynökkel. (...)"

Fotó: P. Z.

"Meditáció közben semmi mást nem teszünk, csupán szemléljük, mi is a bánat valójában. Nem azt mondjuk, hogy nem szabadna szomorúnak lennünk, amikor valaki olyantól válunk el, akit szeretünk, mert ez egy teljesen természetes dolog, nem? De most, meditálóként, elkezdjük megfigyelni a szomorúságot azért, hogy megérthessük, ahelyett, hogy megpróbálnánk elfojtani, úgy csinálni, mintha sokkal súlyosabb lenne, mint valójában, vagy egyszerûen keresztül nézni rajta. Angliában, amikor valaki meghal, az emberek azon vannak, hogy elnyomják a bennük keletkező szomorúságot. Megpróbálnak nem sírni, vagy érzelgősnek mutatkozni, nem akarnak feltűnést kelteni, kimértek maradnak. Aztán később, amikor elkezdenek meditálni, hirtelen csak azon kapják magukat, hogy elkezdenek sírni egy olyan személy halála fölött, aki már tizenöt éve elhunyt. Annakidején nem tették ezt, így most jött elő belőlük, tizenöt év múltán. Amikor valaki meghal, nem akarjuk kimutatni a bánatunkat, mert úgy hisszük, ha sírni kezdünk, akkor gyengék vagyunk, vagy esetleg kellemetlenséget okozunk másoknak, ezért magunkba fojtjuk mindezt, nem vesszük észre ezen dolgok természetét, úgy, ahogy vannak, nem tudatosítjuk ezen emberi reakciónkat, és nem tanulunk belőle. Amikor meditálunk, megengedjük a tudatunknak, hogy kinyíljon és az addig elnyomott és elfojtott dolgokat a felszínre hozzuk a tudattalanból, mert amint ezek a dolgok tudatosulnak, lehetőség nyílik arra, hogy elenyésszenek, ahelyett, hogy visszasüllyednének a tudattalan homályába. Megengedjük nekik, hogy megszűnjenek, elengedjük őket, és nem pedig ellökjük őket magunktól. (...)

Emlékszem egy meditációs élményemre, ami a Thaiföldön töltött első évemben történt. Az év nagy részét egyedül töltöttem egy kis kunyhóban, és az első pár hónap nagyon szörnyű volt - mindenféle dolgok árasztották el a tudatomat: megszállottság, félelem, rettegés, gyűlölet. Azelőtt soha nem éreztem még ilyen intenzív gyűlöletet. Sohasem hittem volna magamról, hogy gyűlölöm az embereket, de ezen meditációs időszak néhány hónapja alatt úgy tűnt, mindenkit utálok. Képtelen voltam bárkiről is valami szépet gondolni, túl sok ellenszenv került a felszínre. Aztán egy délután egy furcsa vízióm támadt - azt hittem megőrültem -, embereket láttam, akik kisétálnak az agyamból. Láttam az anyámat, amint épp kisétál és eltűnik az ürességben. Aztán következett az apám, majd a nővérem. Mindez teljesen valóságosnak tűnt, és biztos voltam benne, hogy megőrültem! Mindamellett, ez egyáltalán nem volt kellemetlen élmény. Másnap reggel, amikor felébredtem és körülnéztem, úgy éreztem, hogy minden, amit látok: szép. Minden, még az egyébként legkevésbé szép részlet is szépnek tűnt. Teljesen le voltam döbbenve. A kunyhó maga egy megmunkálatlan építmény volt, senki sem mondta volna szépnek, de nekem mégis palotának tűnt. A körülöttem lévő borzas fák, a világ legszebb erdejének látszottak. A nap sugarai az ablakon keresztül megvilágították a műanyag étkészletemet, és mindez oly' csodálatos volt! A szépség ezen érzete kb. egy hétig maradt velem, és ezt megvizsgálva rájöttem: valójában ilyenek a dolgok akkor, amikor a tudat tiszta. Azelőtt, ha keresztülnéztem egy mocskos ablakon, nem is vettem észre, hogy az az ablak mocskos, azt gondoltam, ez eredetileg is ilyen - mivel az évek alatt annyira hozzászoktam a piszokhoz az ablakon. Ha hozzászokunk, hogy állandóan egy mocskos üvegű ablakon keresztül kell néznünk a világot, akkor minden szürkének, koszosnak és visszataszítónak látszik. A meditáció egy módszer arra, hogy megpucoljuk az ablakot, megtisztítsuk a tudatot, hogy megengedjük a dolgoknak azt, hogy tudatosakká váljanak és, hogy elengedjük őket. Aztán a bölcsességgel, a Buddha-bölcsességgel szemléljük a dolgokat, teljes valójukban. Nem egyszerűen arról van szó, hogy megragadjuk a szépséget, a tudat tisztaságát, hanem arról, hogy megértjük ezeket. Így a bölcsességgel felruházva szemléljük a természet működését és ezért többé már nem vezet minket az orrunknál fogva azáltal, hogy szokásokat kreáltat velünk az életünkre vonatkozóan, a nem-tudás segedelmével. (...)"

"Ti, szerzetesek, mit üldögéltek itt?"

Fotó: P. Z.
"Hajlamosak vagyunk rá, hogy figyelmen kívül hagyjuk a hétköznapi dolgokat. Általában csak akkor figyelünk a légzésünkre, amikor az rendellenes, pl.: asztmás roham esetén vagy egy megerőltető futás után. De az ánápánaszati alkalmával az általános légzésünket vesszük a meditáció tárgyának. Nem próbáljuk megnyújtani vagy megrövidíteni, vagy bármi módon befolyásolni, csak egyszerűen megmaradunk a normális ki- és belégzésnél. A légzés nem egy olyan dolog, amit mi alkotunk vagy elképzelünk, ez, a testünk egy természetes folyamata, ami az élet végéig eltart - ha koncentrálunk rá, ha nem. Így ez egy olyan dolog, ami mindig kéznél van, és amivel bármikor foglalkozhatunk. Semmiféle képzettségre nincs szükségünk ahhoz, hogy a légzésünkre figyeljünk, nem is kell különösen intelligensnek lennünk, mindössze annyit kell tennünk, hogy tudatában legyünk minden egyes ki- és belégzésnek. A bölcsesség nem a nagyszabású elméletek és filozófiai tanítások tanulmányozásából ered, hanem a hétköznapi dolgok megfigyeléséből.
A légzésben semmi izgalmas vagy elragadó nincs, ezért nagyon idegesítővé válhat ez a folyamat, sőt, meg is utálhatjuk akár. Arra vágyunk, hogy állandóan olyan dolgok vegyenek körül, amik érdekesek és úgy ragadnak magukkal, hogy közben a kisujjunkat sem kell mozdítanunk. Ha valahol zenét hallunk, akkor nem azon kezdünk gondolkodni, hogy: „Koncentrálnom kell erre a magával ragadó és izgalmas ritmusú zenére." - le sem tudjuk magunkat állítani, mert a ritmus annyira kényszerítő erejű, hogy magával húz minket. A normál légzésünk ritmusa nem érdekes vagy kényszerítő erejű, hanem megnyugtató és a legtöbb élőlény nincs hozzászokva a nyugalomhoz. Az emberek többsége szereti a béke gondolatát, viszont a tényleges tapasztalatát kiábrándítónak vagy frusztrálónak találja. Valami ösztönző dologra vágynak, valami olyasmire, ami magába rántja őket. Az ánápánaszati gyakorlásakor egy olyan tárgynál maradunk, ami teljesen semleges, nincsenek erős érzelmeink a légzésünk irányában - mint a szeretet és a gyűlölet -, és mindössze annyit teszünk, hogy megfigyeljük a ki-és belégzés kezdetét, közepét és végét. A lélegzet szelíd ritmusa - mivel lassabb a gondolatok ritmusánál -, a megnyugváshoz vezet és elkezdünk nem-gondolkodni. De ne próbáljunk valamit megszerezni a meditáció által, legyen az a szamádhi vagy dzshána, mert amikor az elme azon van, hogy elérjen valamit, ahelyett, hogy szerényen megelégedne a légzés figyelésével, akkor nem lassul le, és nem válik nyugodttá, és ezáltal frusztráltakká válunk. (...)"

Forrás és teljes cikk: Ácsán Szumédhó: Ánápánaszati

2012. jan. 8.

Hova kerül az a sok pénz?



"Az egész 'válság'-sztori mögött egy sokkal nagyobb dolog rejlik. Egy történet, ami egy helyettünk meghozott döntésről szól, ami ráadásul még hátrányos is ránk nézve. A jó hír az, hogy ezek a mi választásaink és meg tudjuk változtatni őket. Szóval, hova kerül az a sok pénz?"





2012. jan. 7.

Zsandár urak mit akarnak, talán vasalni akarnak?



...de amikor felébredtem
kilenc zsandár áll előttem
azt kérdezik mi a nevem
hol az utazólevelem

zsandár urak mit akarnak
talán vasalni akarnak
nem akarunk mink vasalni
szilaj csikót jöttünk venni

szilaj csikó nem eladó
nem is zsandár alá való
mer' ha arra zsandár ülne
még a madár is rab lenne...



(Ráadásul meg mondjuk EZ. Nagyon szép.)

2012. jan. 4.

Élő "őskövület" a debreceni Nagyerdőn

A Debreceni Egyetem főépülete mögötti sétány (Fotók: P. Z.)

Ha új év, akkor magvetés, esetemben egészen konkrétan. Már régóta terveztem, most, a január 1-jei nagyerdei sétán sikerült is sort keríteni rá: szaporításhoz gyűjtöttem magokat a Postás Üdülő melletti kínai páfrányfenyőről. A különleges "ginkófa" (pontos nevén Ginkgo biloba) Darwin szavai szerint "élő kövület": a páfrányfenyőfélék (Ginkgoaceae) családjának egyetlen ma élő képviselője. Annyira elüt a ma élő összes növénytől, hogy egyikkel sem hozható közelebbi rokonságba. A páfrányfenyő a Föld őstörténetének minden katasztrófáját túlélte, még a jégkorszakot is. A modern Ginkgo a Paleogénben jelent meg, és közeli rokonai, melyeknek a levele már hasonlított a mostani páfrányfenyőéhez mintegy 270 millió évvel ezelőtt a földtörténeti őskorban fejlődtek ki. Az egyik leghosszabb életű fa, ezer évnél idősebb példányok is ismeretesek.


A Ginkgo név (gink - gyo) a kínai nyelvből származik (a fenti képen látható táblán hibásan szerepel), jelentése ezüst barack. Linné 1771-ben tette hozzá a biloba szót. A "biloba" faji jelző a jellegzetes kétlebenyű levélre utal. Magyar nevét a páfrányra emlékeztető levélalakról kapta. A Ginkgot Kínában is megtalálták palotákban, templomi kertekben, ahol buddhista szerzetesek a sok jó tulajdonsága miatt gondozták és azóta is nagy becsben tartják. Ázsia egyes országaiban szent faként tisztelik. Európában a XVII. századtól ismerik, az első facsemetét 1730-ban ültették el az utrechti botanikus kertben (Hollandiában), amely ma is él.
A Ginkgo a rovarkártevőknek és a gombás, vírusos, bakteriális betegségeknek ellenáll. 

Lombhullató

Kétlaki növény: külön hím és nőivarú fa. A szexkromoszómák (XX női és XY hím épp mint az embereknél) megkülönböztetik, tehát a fa neme nem könnyen határozható meg. Érdekesség, hogy a fa szaporodóképessége csak 25-30 éves kora után kezdődik és legalább 1000 évig tart!
A hagyományos kínai orvoslás már kb. 5000 éve használja gyógyításra. Európában a XIX. század közepéig a hagyományos orvoslás a fitoterápia volt, vagyis a gyógynövényeken alapuló készítmények használata. Az utóbbi másfél évtizedben több száz farmakológiai és klinikai kísérletet végeztek el ginkgo kivonatok hatásának megismerése érdekében. Az eredmények szerint a levelek hatóanyagai fokozzák az agyi vérellátást, javítják az emlékezőtehetséget, csökkentik az infarktust kiváltó vérrögök képződését, a vér kóros sűrűségét és a hajszálerek kóros áteresztőképességét. Ugyanakkor fokozzák a halláskárosodásért felelős idegek vérellátását, oldják az asztmás görcsöket, szabadgyök-semlegesítő és egyéb hatásúak. A homoeopatiás gyógykezelésekben is alkalmazzák. 


A fa alatt terítve a föld a terméssel

Debrecenben több szép példány is található, a Postás Üdülő melletti egy védett termő fa (a közelben lennie kell porzónak is, hogy megtermékenyítse). Kb. 15 évvel ezelőtt már szedtem erről magokat, majd virágládában, nedves homokban átteleltettem. Tavasszal ugyanott ki is keltek, mire sort kerítettem volna arra, hogy a szabadban elvessem őket. Egy év alatt kb. 10 centiméteres nagyságúak lettek és csak a következő ősszel kerültek véglegesnek szánt helyükre, de mivel az első években nem tudtam rendszeresen locsolni a nyári aszályban, kipusztultak. Talán a mostaniakkal több szerencsém lesz.
A magok között nagyon érdekes formájúak is vannak, nem csak a hagyományos kétélűeket találni, hanem három részre tagoltakat is. A gyümölcs a benne lévő vajsav, ginkósav és bilobol erjedése miatt kellemetlen, bűzös szagú, "kutyapiszokra" emlékeztető. Ezért termő példányokat közparkokban nem szoktak meghagyni. Különleges, semmilyen más növényéhez nem hasonló levelei jól felismerhetők, jellegzetesek, a Bilobil kapszula reklámjában gyakran mutatják, ha máshonnan nem, a tévéből biztosan mindenki ismeri. Az őszi zempléni kirándulásunkon nagyon szép páfrányfenyőket láttunk a füzérradványi Károlyi-kastély kertjében, közvetlenül az épület mellett. Debrecenben van még többek között a Bem téren, a Nyár utcán, a Kenézy-kórház udvarán és a Medgyessy-sétányon is.


P. Z.

2012. jan. 1.

Hét év Tibetben



Egy újabb jó film: a tv2 most éjjel (január 2.) 00.20-tól vetíti, a FEM3 pedig - elvileg - január 8-án 21.20-tól, de ez utóbbival már jártam úgy, hogy semmi köze nem volt a valóságnak a kiadott programhoz képest. Úgyhogy a második időpontot nem venném készpénznek... Ez is egy fontos film, csakúgy, mint az előzőleg ajánlott. Még a végén érdemes lesz tévézni...





"Az izgalmas kalandfilm megtörtént eseményeket dolgoz fel. A világ legnyugodtabb országa zord és mégis fenséges vidéken terül el. Jelenleg csak a hívők szívében él. Tibet önállóságának utolsó éveit tárja elénk a film, amely egy európai ember szemszögéből mutatja be a legendás tájat. 1939-ben, a második világháború előestéjén Heinrich Harrer, a híres osztrák hegymászó elindult, hogy megmássza a Himalája egyik legmagasabb csúcsát, a Nanga Parbatot. A világégés szele utoléri őt és társát, Petert is. Akkor még nem sejtették, hogy egy titokzatos világba csöppennek majd. Útjuk a siker magasából egy angol hadifogolytáborba vezet. Kalandos úton érnek Lhászába, Tibet szent fővárosába, ahol egyedüli idegenekként befogadják őket. A tizennégy éves dalai láma élénk érdeklődést mutat Heinrich iránt. Mivel addig nemigen fordult meg ezen a földön idegen, felkérik az osztrák hegymászót, hogy legyen a láma tanára: tanítsa angolra, földrajzra és a nyugati világ szokásaira. Az önző és arrogáns Heinrich élete is megváltozik a találkozástól..."

(port.hu)

Tíz lépés távolság


Január 1-jén, 13.20 órától sugározza a tv2 televízió a Hős című, 2002-ben készített hongkongi-kínai filmet. A levegőben röpködő harcosok látványa ne tévesszen meg senkit, nem ez a lényeg, végül kiderül mindennek az értelme. Nagyon jó film.


"Kína történetének egyik legvéresebb korszaka ez: a birodalom hét királyságra szakadt, a különböző uralkodók évszázadok óta vívnak elkeseredett küzdelmet a hatalomért, a halál és a szenvedés a mindennapi élet részévé vált. A hét királyság közül a Csin birodalom a legerősebb, királya az egész országot meg akarja hódítani, hogy ő lehessen a Kínai Birodalom első császára. A többi uralkodó orgyilkosok seregét küldi ellene, de mindeddig senkinek sem sikerült a közelébe férkőznie.

A merénylők közül senki nem jelent akkora veszélyt, mint a király ellen szövetkezett három legendás harcos: Törött Kard, Repülő Hó és Végtelen Ég. Csin királya hatalmat, tonnányi aranyat és személyes meghallgatást ígér annak a harcosnak, aki legyőzi három félelmetes ellenfelét, csakhogy ez szinte lehetetlen feladat, tíz év alatt senkinek sem sikerült. Ezért amikor egy titokzatos idegen, Névtelen érkezik a palotába a legyőzött harcosok legendás fegyvereivel, a király türelmetlenül várja, hogy hallhassa az összecsapás történetét. A király izgatottan hallgatja végig az előadást, de aztán valami váratlan dolog történik: a király előáll egy teljesen más teóriával arról, hogyan került vele Névtelen szemtől szembe.

Hamarosan kiderül, hogy ez a történet jóval bonyolultabb és szövevényesebb az imént hallott mesénél. A történet középpontjában Névtelen, a magányos farkas és Csin király, a nagy hatalmú uralkodó áll - köztük mindössze az a tíz lépésnyi távolság. Ezen a tíz lépésen belül bontakozik ki ez az örök érvényű történet szerelemről, tiszteletről, kötelességtudatról."

(port.hu)
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...