"Mit ér az élet egy istenektől vagy megfontolástól üres világban?"
(Marcus Aurelius)
"Amikor a spanyol hódítók Mexikóban, a Yucatan-félszigeten
és Peruban az ősamerikai társadalmat megismerték, feltűnhetett az aranynak
és az uralkodónak közeli vonatkozása. Akkor ezt senki sem értette. Az
arany nem volt pénz, nem volt vagyontárgy, nem volt a mai értelemben
vett ékszer és dísz. Úgy látszott, minden arany az uralkodóé volt, bárhol
találták és bárhol lett légyen. Az uralkodó azonban a fémmel nem élt.
Az inkának a feljegyzések szerint tilos volt más tárgyhoz nyúlni, csak
ami aranyból volt. Arany evőeszköz, tányér, csésze, bot, kardmarkolat,
buzogány, trónus, csat, tű, gomb, saru. Fényűzésről szó sem lehetett.
Elpuhultságról még kevésbé. Valami azonosság volt az uralkodó lénye,
az arany és az uralkodás ténye között. Amit meg lehet találni az ősi
egyiptomi, kínai, hindu és közelkeleti társadalmakban is. Ez a súlyos,
tompán tündöklő, varázslatos fém napszerű ragyogásában, mint a megfagyott
fény magát az uralmat jelentette. De gyökeresen másként, mint ahogy az
uralmat ma értik. Az uralom nem volt örökös aktivitás, mint nálunk, a
hatalmi ösztön szűntelen tevékenysége. Az uralom passzív tény, ahogy
passzív a nap, amikor csak van, és meleg sugarai életet fakasztanak.
Az uralkodó aktivitása a nemcselekvés (Tao). Nap – arany – uralkodó rokonok,
ha nem is földi, de kozmikus távlatban. Analógiák. Ezért a kínai uralkodó
az Ég Fia; Egyiptomban Ra a Napisten inkarnációja; Indiában ezt éppen
úgy tudják, mint Mexikóban. Hogy a hagyományt minden korban és minden
emberfaj között, még egészen későn is egyöntetűen értik, arra példa XIV.
Lajos, aki magát napkirálynak nevezte. A nap csak más szó arra, hogy
isteni, mert a nap istenszimbólum. És amikor az arany csak az uralkodóé,
ez annyi, hogy az arany csak a napé, vagyis az arany a nap maga és ez
mind csak szimbólum és analógia: a középpont jele: Isten.
A nagy dolog azonban csak most következik. Az arany
nem az uralkodó tulajdona, hanem az istené. Senki ember fia, húsból
levő lény nem mondhat belőle magáénak egyetlen szemet sem. Kínában, Indiában,
Egyiptomban, Peruban, Őskaldeában a profán embert, aki magánál
aranyat tartott, mindenki szentségtörőnek tartotta. Egészen természetes,
hogy meg kellett halnia. Mert aki a maga számára egyetlen darab
aranyat elrejt, az elrejt egy darabot a mindenkinek kijáró fényből
és napból és az eldug a maga számára egy részt a hatalomból, amihez nincs
joga. Önző és egyéni célra lefoglal önmaga számára valamit, ami
az egész világé. Ennél elvetemültebb bűn egyáltalán nincs. A materializált
napfény elrejtése annyit jelentett, hogy a kozmikus rendet megzavarta
és az isteni szimbólumot meggyalázta. Az arany a templomon van és a templomban
van, és egyedül istené, aki az emberre sugározza. Ha az uralkodót aranytárgyakkal
veszik körül, nem azt jelenti, hogy a fém most az ő zsákmánya,
ahogy nem zsákmány számára az uralom és hatalom sem. A király is
csak szimbólum és őr. Phylax, ahogy Platón a Timaiosban mondja. Így tanítja
ezt a Taoteking, a Véda, Zarathusztra is. Minden ősi hagyomány
egyöntetűen a föld minden részén Perutól Kínáig tudja, hogy az arany
a napfény, az uralkodó az Istenség földi megnyilatkozása – az ember fölött
áll elérhetetlenül és hozzányúlhatatlanul. A királyi szimbólum, a korona,
arany fejdísz, arany napkorong, csak az ő fejét övezheti.
Hogy a kép még mélyebb, élesebb és igazabb legyen, még
a negyedik motívumot is fel kell tárni. Ez a motívum: az idő. Az
arany és az idő metafizikai vonatkozása elég világos az ilyen kapcsolatokból,
mint: aranyidő: aranykor, vagy: „az idő pénz”, ahol a pénz tulajdonképpen
aranyat jelent. Az idő egyenértéke az arany. Ha valakinek életéből
időt igényelek, azt arannyal kell kárpótolnom, mert ez az egyedüli,
ami az elveszett időnek megfelel. Az embereket nem is munkájukért
fizetik, hanem idejükért, az eredményért való fizetség már kései
és anyagias gondolkozás tünete. Akitől napot veszek el, annak napot
kell visszaadnom. A nap az idő ura és magát az időt is jelenti,
s ahogy az arany nem egyéb, mint tömény napfény, nem egyéb, mint tömény
idő. Az arany materializált örök. Ezért: – drága. Vannak percek és órák,
amelyeket: „nem lehet megfizetni” – van, amikor az ember „semmi pénzért”
nem tesz meg valamit – van, amit „Dárius kincséért sem hagyna el”.
Íme így együtt van a négy elem: a nap, az uralom, az idő, az Istenség.
Ez az arany."
"Amíg az arany eljutott mai stádiumába, amikor valuta,
fizetési eszköz, pénzfedezet lett, félvilági némberek, tőzsdebizományosok,
filmszínészek ékszere, cigarettatárca, óralánc – nagy utat tett
meg. Mindjárt ki lehet mondani, hogy: lefelé. A király elkezdte
a fémet a magáénak tekinteni. De ugyanakkor a középpontban már
nem Isten állott, a kozmikus Nap, az életfenntartó transzcendens
Hatalom. A király ember lett és nem az isteni Phylax. Az arany
az ő magántulajdona. Már csak zsákmány és luxus. De ugyanakkor
a kozmikus isteni fény elhomályosult, és ugyanakkor az aranykor
letűnt. Mert miért kisebb bűn, ha a király rejti el az aranyat a világ
elől, mintha a közönséges tolvaj? Amikor az aranyat az első király zsebredugta,
zsebredugta az emberfölötti Isten-Hatalom korlátlan jóságát és
éltető erejét, magának foglalt le belőle részt és ezzel megtörte a mindenkire
áradó fény erejét, amely az aranykort fenntartotta. A királyé lett
– egyéni, önző, démonikus, feketemágusi. A gátlástalan fény már nem ragyogott
az életre, s a föld elhomályosult. Az idő megzavarodott. Ezt a
lépést minden keleti szentkönyv ismeri, a Veda éppen úgy, mint a Taoteking,
Egyiptomban éppen úgy tudnak róla, mint Iránban és Peruban.
A második lépés, amikor az arany már a király kezéből
is kicsúszott, és még lejjebb zuhant a harcos lovagi, szanszkrit
szóval: a ksatrija kezébe. Még lejjebb, amikor a vaisja zsákmánya lett.
Már pénz. Kereskedelmi cikk. Már napfényt vesz magára a kis boltos felesége,
arannyal fizetik az állati húst, a földet és a répát. Arannyal
mindent el lehet érni. Már a kereskedőé. De az arany itt sem állott
meg. Lezuhant a súdra közé, s az aranyért elkezdtek gyilkolni a
csavargók és útonállók és kalózok, és arany lett a tömeg álma.
A csőcselék is hozzájutott az aranyhoz és mindenki olyan koronát
csináltat magának, amilyet akar, ha tud. Mert most már egyetlen
dolog dönt: kinek mennyi aranya van. Akinek több van, az hatalmasabb,
erősebb, kiválóbb, boldogabb. A nap leszállt a lovag, aztán a kereskedő,
aztán a tömeg közé. Az idő követte: a kor mindig töredezettebb,
sötétebb, nyugtalanabb lett. A hatalom az arisztokrácia kezéből a kereskedő
polgár, végül a nép kezébe került. A súdra kezében az arany már nem szimbólum,
hanem csak anyag: fém. Azt nem veszi észre, hogy az arany semmit
sem vesztett eredeti természetéből és ma is éppen olyan jele a hatalomnak,
a napnak és az isteni erőnek, mint az ősidőben volt: materializált
napfény és az Aranykor szimbóluma. De azzal, hogy leszorul az anyagba,
gonosszá vált. Mindenki tudja, mi az aranyláz, – hatalomláz gazdasági
láz – Alaszka mezői, Ural bányái, a spanyol hódítás, az amerikai
bankok safe-jei beszélhetnének róla – a modern élet nagy pokoli rúgói,
kétségbeesett vadság, amivel az ember a gazdaságért lohol – a vér és
az arany –, mindez elég világosan jelzi, hogy itt a démonivá lett sárga
fémről van szó, ami nem egyéb, mint a hatalom. De ki tudja látni e merész,
fantasztikusnak tűnő szimbólumban a katasztrófát?
Íme: az arany példázata."
