Hogy Milarépa már mindent tudott,
a házát utólszor is felépítette,
és úgy cserélt, kedvére, alakot,
miként tavasszal téli szört a medve;
s szavára dombot növesztett a táj,
s fölfelé hullt a kő, ha ő akarta -
egy este eljött érte a halál
és leült mellé pipálni a padra.
- Eljöttem érted - mondta. - Készülődj! -
Majd sokáig hallgattak mind a ketten.
Messzire néztek, és szemük előtt
eltünt a táj a hízó szürkületben.
- Várj, holnapig még hadd gondolkodom -
szólt Milarépa -, tudom, hogy megértesz! -
A halál elment. S másnap jókoron
indult a láma öreg mesteréhez.
- Ó, Mester - szólt -, a halál hívogat,
de érzem, volna rajta is hatalmam;
ma este még újból meglátogat,
ó, engedd, hogy házamtól elzavarjam! -
A Mester válaszolt: - Megteheted,
ha sajnálod itthagyni por-hazádat;
ha rákiáltasz, szót fogad neked,
de vésd eszedbe: ez tilos varázslat! -
- Ha megteszed, többé nem hajt a fű
szavadra rózsát, és a kő sem enged
intéseidnek, és az együgyű
bodzák többé datolyát nem teremnek;
enned kell akkor, mikor megéhezel,
s vágyadon nem lesz elmédnek hatalma...
Én ennyit mondok, - te meg úgy teszel,
ahogy a szíved óhaja sugallja...
Így szólt a mester, aztán lefeküdt.
És Milarépa illőn megköszönte.
Hazamentében játszott: színezüst
virágport hintett a meddő rögökre;
szólt a folyónak, folyjon vissza - és
megtette; minden engedett szavának,
a fán halak csipogtak, s a nehéz
elefántok az égen szálldogáltak.
Otthon még egyszer elgondolkodott,
elevődött a felborult világgal.
Utána mindent a helyére rakott,
s még aznap este elment a halállal.
(Garai Gábor verse - a fotó saját)
